Mariannt korán, várandóssága 15. hetében ismertem meg. Készültünk a szülésére, és olyan jó most olvasni, hogy úgy sikerült minden, ahogy szerette volna.
A szülésem, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy maga volt a csoda! Minden, de minden úgy alakult, ahogy előre készültem, terveztem. Jó érzés, ha arra gondolok, tényleg nincs lehetetlen, ha az ember-minden kétséget kizárva-igazán hisz valamiben.
Hétfőn kezdődtek a fájások délután, de ezek inkább kószának mondhatóak, és örültem is neki, mert már nagyon-nagyon szerettem volna a kisfiamat látni. Így a vége elég nehéz volt már – inkább lelkileg, mint fizikailag. Nem gondoltam volna, de kezdtem megbarátkozni a gondolattal: én már örökre így maradok… Este még kivettünk egy filmet is, közben végig tudtam, fájásaim vannak, de nem olyan vészesek. Aztán 11 körül lefeküdtünk aludni. Na akkor már nem tudtam pihenni, mert éreztem, hogy egyre hosszabbak és fájóbbak a kontrakciók.
A szülésznőt éjfél körül hívtuk, hogy a fájások már egy órája 5 percesek. Azt mondta, menjünk be, és hívjuk fel majd onnan. Hajnali 1 körül indultunk itthonról, és negyed 2-kor értünk oda. Megvizsgáltak, és hívták a szülésznőt. Az alternatív szobában voltam, teljes hajnali csend, gyertyafény, fürdőkád nyugtató zene – pont ahogy szerettem volna.
Segítő kezek, figyelő szemek kíséretében. A férjem próbálta alkalmazni a tanult technikákat, de valahogy nem esett jól, úgyhogy a külvilág teljes kizárásával átadtam magam az erőnek, a tanult testhelyzeteknek és légzésnek. Tudtam, hogy minden egyes fájás közelebb visz Hozzá.
Voltak pontok, amikor úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj, legfőképp a gondolattól, hogy meddig tart vajon még, de ott és akkor elterveztem és megbeszéltem Vele, hogy 8 óráig világra hozom Őt. Fél 6 körül kijöttem a kádból, akkor már elviselhetetlennek éreztem és azt gondoltam, na ezt én idáig bírtam. A szülésznőm ekkor közölte, hogy a baba feje nem tud jól haladni. Kezd beödémásodni a méhszájam, mert becsípődött a szeméremcsonthoz. Ő tolta vissza, nekem nyomnom kellett. Fájt nagyon és meg sem hallottam, hogy azt mondja 2 ujjpercre van a feje. Azután kiment szólni az orvosnak.
Én úgy ahogy voltam oldalt feküdtem, a férjem kezét szorítva, az orvos a felül lévő lábamat tartva, a szülésznő pedig a gátat védve. Biztattak, erősítettek, amikor azt hittem nem fogom bírni. Éreztem, hogy jön, halad előre, hogy majd’ szétszakadok. És éreztem azt a zsigerből jövő elementáris erőt, ami nyomásra késztetett. Hihetetlen volt! Eszembe jutottak közben olyan dolgok, amikor beszélgettünk veled erről és mondtad, hogy egyszer csak érezni fogom, hogy erősen nyomnom kell. Erről beszéltél akkor – gondoltam. :-)
Szóval annyira meghitt volt az egész, hogy újra és újra felidézve könnyeket csal a szemembe. Az orvosom türelme, nyugodt beszéde, a szülésznőm megnyugtató közelsége és az abszolút belé vetett bizalmam, a férjem kitartása, segítsége. Hát ennyi! :-) Néha furcsa, hogy véget ért, de ha ránézek nagyon felemelő érzés a tudat: Anya vagyok!
Iratkozz fel a hírlevélre!