Az első fiunk tizenegy évvel ezelőtti születésére kevéssé emlékszem. Arra azért igen, hogy Peti az első perctől nagyon szép gyerek volt, és én nem erre számítottam. Amíg Orsit ellátta az orvos a szülés után, addig mi kettesben voltunk egy másik helyiségben. Ő csak hunyorgott, én meg csendesen beszéltem hozzá, hogy örülök az érkezésének, meg nagyon fogom szeretni, ilyenek. Mikor kijöttem a szülőszobából, Orsi mamája várt a folyosón, és nagyon meg volt hatva. A szülést követő napokban nagyon zavarodott voltam, és bizonytalan, hogy mit is jelent majd ez a változás az életemben. Gőzöm nem volt arról, hogy mit is kell ilyenkor csinálni.
A második fiunk születésénél már én is magabiztosabb voltam. Az orvos végre az volt, akit választottunk, az egyik legnagyobb profi a szakmában. Andriska feje igen gyűrött, csúcsos formájú volt közvetlenül a születés után, ellentétben az előzőnkkel. De teljesen egészséges volt, és már nagyon tudtam örülni neki, az én második kisfiamnak. Az orvosunk hamarabb hazaengedte őket, így nem sokat kellett látogatni menni a kórházba, aminek én is nagyon örültem.
A harmadik fiunk születésére már a gyakorlottan készültünk. A magzatvíz elfolyása után, kapkodás nélkül indultunk a kórházba. Az orvos időben beért, és néhány kérdés után csendben helyet foglalt a szoba sarkában. Minden gyorsan és rendben haladt előre. Néhány ügyes mozdulat után kibújt Istvánkánk, láthatóan egészségesen. Ahogy még magzatmázasan Orsi hasára tették, az olyan örömteli volt, hogy hosszasan potyogtak a könnyeim, sehogyan sem tudtam visszatartani őket. A poén az volt, hogy a szülés utáni békés pillanatokra bekészített fényképezőmet az orvosunk elvette, és a születés folyamatáról egy profi szakmai fotósorozatot készített. Azt mondta, ez egy ritka szép szülés volt, és a képeket későbbi publikálás céljából elkérte tőlünk. Másnap hazahozhattam őket, immár a saját otthonunkba, a többiek mellé.
