Nem olyan régen olvashattad a Dúla blogon Andi szüléstörténetét. Most megkaptam ennek párját, az édesapa által megírt szüléstörténetet is. Milyen érdekes egymás után elolvasni a két különböző szemszögből átélt és leírt elbeszélést.
Végre kiírhatom már magamból azt sok dolgot, ami a fejemben járt akkor. Minden nap úgy mentem dolgozni, hogy már bármikor történhet bármi, bár valahogy éreztem, hogy nem akkor fog elindulni a kicsike, amikor épp nem leszek otthon. Be is jött, mert csütörtökön, amikor hazaértem, még megvacsoráztunk, aztán belenéztünk a sorozatunkba. Andi érezte, hogy mintha valami megindult volna, de nem volt semmi kapkodás, nyugodtan tettük a dolgunkat. A magzatvíz elkezdett csöpögni és szép lassan meg is érkeztek a fájások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam feszült, de nem annyira, mint egy héttel korábban, amikor a nappaliban ültünk, és Andi felsikkantott. Nem volt semmi probléma, csak a szokásos fájások között volt egy intenzívebb, na nálam akkor történt meg a „beavatás”. Lepörgött minden a fejemben, hogy úristen, akkor indulás, a kocsival kiállni, csak az aksi is bírja, a cuccokat összeszedni, nehogy valami kimaradjon, kaját tenni, ruha, papucs, csoki, víz – e gondolatok cikáztak a fejemben. Mindez pár percig tartott. Mivel mégsem kellett elindulnunk, azért akkor egy kicsit levert a víz. :-)
De most tényleg eljött az idő. A fájások sűrűsödtek, a szülésznő Ági telefonos instrukcióit még egy darabig követtük, majd összeszedtük a cuccainkat, és már indultunk is be a kórházba. Út közben még felhívtuk Orsit, a dúlánkat is, majd Ágit, hogy induljanak el ők is, hiszen minden jel arra mutat, hogy esemény lesz.
Az utakon nem volt dugó. A kórházba elég hamar beértünk, olyan 30 percet számoltam háztól-házig. A parkolást követően, mint kiderült a kocsi aksija is felmondta a szolgálatot. Mintha tudta volna, hogy erre az útra még muszáj működnie. :-) Nem is foglalkoztam vele tovább, irány a szülészeti osztály. 15 perc elteltével, már valami kismama várakozóban voltunk, ahol a kismamákat kényelmes fotel fogadta és a CTG-k is felkerültek a pocakokra. Fél óra után, már meg is kaptuk a szobánkat. Nem volt nagy, de jó meleg volt bent, az biztos. Arra még nem is gondoltam, hogy milyen szobánk lesz, de valahogy éppen ilyenre számítottam, ilyen kis családiasra. Talán azt nem tudtam összeegyeztetni, hogy „alternatív szülési lehetőségeket” hirdetett a kórház, amely ugye magába foglal a vizes medencétől a gumilabdáig mindent. Na, ezek ide nem fértek volna be, de sebaj. Visszagondolva nem is vettük volna hasznát. Ahogy „otthonossá” tettük a szobát a szaporodó fájások közepette, megérkezett Orsi, majd 20 perc múlva Ági is, közben már az orvosunk is úton volt. Orsi rögtön neki is látott, hogy a vajúdás fájdalmait csökkentse előre látóan lekapcsolta villanyt, illatos gyertyákat tett ki, hogy kellemes félhomály legyen, és elkezdte a pocak borogatását is, amelyért Andi nagyon hálás volt. A vajúdás elég rövid ideig zajlott, próbáltunk Andinak megfelelő pozíciókat találni, amelyek számomra néha zsibbadásban nyilvánultak meg, de kitartottam, mivel ezek csak apró dolgok voltak a szerelmem fájdalmaihoz képest. Utólag elgondolkodva lehet, hogy szülés előtt tényleg el kellett volna mennem egy picit gyúrni? :-)
Az események innentől kezdve begyorsultak, vagy lelassultak, nem is tudom már, de az idő számomra nagyon gyorsan telt annak ellenére, hogy már a kitolási fázisban voltunk. A kedvesem már nagyon küszködött a fájdalommal. Nehéz dolog tétlenül állni az életed párja mellett úgy, hogy a segítség, amelyet adni tudsz minimális, vagyis arra korlátozódik lényegében, hogy ott vagy. Nem arról van szó, hogy tétlennek éreztem magamat, de volt egy pont, amikor már nem bírtam, és muszáj volt rákérdezni az orvosnál, hogy akkor ez most meddig tart még, hiszen már annyira kiabált a szerelmem, hogy belefájdult a szívem is. A Doki 1 órát saccolt, de szerencsére 20 perc múlva beindult. Elmondása alapján azt az ösztönös hangot várta Anditól, amely nem árulkodhat másról, minthogy a baba megindult.
Amikor megláttam a pici hajas kobakját, már tudtam, hogy percek kérdése és kint is lesz. Végre megszületett, örömömben, minden ami addig történt, szinte törlődött. Az idő teljesen megállt számomra, pedig elhatároztam, hogy tanulva szüleim feledékenységéből én mindenképpen megjegyzem, hogy pontosan mikor is született meg kicsi Gergő. Még óra is volt a szobában, de mégis elfelejtettem a nagy izgalomban. Szerencsére az orvos felnézett az órára. 2011.10.28 5:57 volt a pontos idő. Ami nagyon megmaradt bennem a világrajövetel első pár másodpercben, hogy a pici hapcizott egyet, mielőtt anyukája hasára tették volna. Hihetetlen az az ösztön, amivel már születése után rendelkezik egy ilyen pici jövevény. Anyukája mellkasán, már egyből elkezdett kúszni a cici felé úgy, hogy még a köldökzsinóron lógott. :-)
Nagyon tetszett nekem, hogy már az első percektől az volt a cél, hogy összeszokjon anyuka és kisfia. Hogy együtt pihenjenek, érezzék egymás közelségét. A szülés után a picit éri a legtöbb változás: a sötétből a világosságba lép, a hangok már-már bántják a fület a pocakban tapasztaltakhoz képest, illatokat érez és a levegő, amelyet magába szív még szinte égeti a kicsi tüdejét. Ekkor tudatosult számomra az a tény, ahogy Orsi is mondta még a korábbi beszélgetések egyik alkalmával, – „nem lesz más a szobában, minden és mindenki kizárul, minden csak ti lesztek” és tényleg nem volt más a szobában csak a szerelmem és a kicsi fiúnk: kiscsalád lettünk.
Így telt el két teljes óra. A köldökzsinór lüktetése is elmúlt, így már elvághattam, és jöhetett a fürdetés. Olyan kis apró volt minden kicsi testrésze. Így elsőre nem tetszett neki ez a pucérság, de ahogy fürdetés végeztével felöltöztették, az már teljesen megnyugtatta. Talán hasonló érzése lehetett, mint anyu pocakjában, nyugodt lett. Ekkor fogtam meg legelőször a kicsi fiamat. Hihetetlen érzés volt! Mindenféle félelemtől mentesen, hogy esetleg rosszul foghatom, természetes volt, ahogy tartottam, majd visszavittem anyukájához, hogy érezze a közelségét, az illatát. Szép lassan elkezdte nyitogatni a pici szemét is, le sem lehet írni azt az érzést, amikor először rám nézett a kicsi fiam. Ha eszembe jut, még a torkom is elszorul.
A következő órákban átmentünk a szülészeti osztályra, ahol megkaptunk egy közepes nagyságú szobát, ahol öt anyukával voltunk együtt. Nem tudom mikor jöttem el a kórházból, de nehéz volt eljönni úgy, hogy ők ott maradnak, még egy pár napig.
Hát valahogy így lettem én Apuka. :-)
A mai napig elámulok, elgondolkodom azon, hogy mi az ami miatt az a pici kéz , vagy lábujj, hajszál olyan amilyen, mi az amitől a forma megmarad és olyan lesz amilyen? A születés tényleg maga a csoda.
Olvass még több apás történetet a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!