Zsuzsitól érkezett az első császármetszéses szüléstörténet. Harmadik gyermeke, Angéla születését olvashatod, és azt is, hogyan lettek úrrá egy váratlan kezdeti nehézségen: a kisbaba vércukorszint-esésén.
Szülés előtti hétfőn meglehetősen vacakul voltam, ekkor csinált a doki egy elég össze-vissza nst-t. A kórházban megismételték, az jobb lett, szerencsére a flowmetria sem mutatott semmit. Hazamentünk, de persze jobb nem lett, utána sem igen aludtam egész éjjel. Kedden már végem volt teljesen, csak vonszoltam magam – már ha egyáltalán muszáj volt felkelni -, és egész nap fájásaim voltak, rendszertelenül. Estére besűrűsödtek kb. rendszeres 5 percesekre, de valahogy nem hittem el magamnak, hogy ezek azok. Úgy éjfélig figyelgettem az órát, aztán eldöntöttem, hogy most már alszom. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, 1 óra 5 perckor csúnya nyilallást éreztem, és már ömlött is a víz (amikor a Legnagyobbal történt a vízelfolyás, egyáltalán nem fájt a burok megrepedése!).
Gyorsan felébresztettem Apát, és kimentem a fürdőbe kicsit rendbe tenni magamat. Ott láttam, hogy a víz nem tiszta. Közben riadóztattuk középső sógornőt, ő jött át a gyerekekhez.
Szerencsére a táskám már rég össze volt pakolva, telefont, töltőt, fényképezőt dobtam még be, és indulhattunk is, egy textilpelenka a bugyimban, egy törölköző a fenekem alatt a kocsiban. Víz ömlött közben folyamatosan – mindig elképedek a mennyiségén!
Utakon sehol senki, úgyhogy kedvünkre rodeózhattunk. Persze ez fájások alatt cseppet sem volt vicces, főleg, amikor hepe-hupa jött. Gyorsan beértünk, a portás már a szemem állásából láthatta, hogy jobb, ha gyorsan felhúzza azt a sorompót! Fent a szülőszobán egy ismerős nyitott ajtót, a fia ovis társa az enyémeknek. Átöltöztem – üdítő meglepetésként a sajátomban is lehettem, nem volt muszáj az elöl-hátul nyitott kórháziban. Felfeküdtem a szülőágyra – ez is egy modern, több darabban emelhető darab volt, ctg-t rám kapcsolta Lilla, a szülésznő. Nem voltam túl sűrűek a fájások, úgy 3-4 percesek talán, nem tudtam nagyon erre figyelni.
Jó volt vajúdni. Biztosan furán hangzik, de olyan meghitt, otthonos dolog volt. Nem kellemes, persze, de mégis örülök annak a kb. 3 órának, amit így töltöttünk együtt, félhomályban.
Ezalatt az idő alatt egész kedélyesen elbeszélgettünk, hol Lillával, hol nélküle, csak azt kértem a férjemtől, hogy mikor látja, hogy jön egy fájás, olyankor ne szóljon, és ne érjen hozzám, míg véget nem ér. Ilyenkor szorosan behunytam a szemem és apókat pihegtem, a méhemet a lehető leginkább az ágyhoz nyomva – fogalmam sincs, miért, de ez tűnt a legideálisabbnak a fájások átvészelésére.
A vajúdás 3 órája alatt arra vártunk, hogy sikerüljön elérni a dokimat. Éjszaka volt, nem számított a saját kismamái közül a közeljövőben szülésre (Angi 5 héttel jött hamarabb), és mint később kiderült, elfelejtette feltölteni a telefonját. A sokadik sikertelen próbálkozás után az ügyeletes orvos elvállalta, hogy akkor ő elvégzi a műtétet. Erre szükség volt azért, mert:
– mekóniumos volt a víz
– az előző is császárral született
– a koraszülés miatt.
Negyed 5 körül előkészítettek, addigra felállt a műtős csapat. Borotválás, katéter, infúzió, vérvétel. És már vittek is.
Fent oldott volt a hangulat, amit én nagyra értékeltem. A dokik és a műtősök éppen azt ecsetelték, mit kéne reggelizni. Mindenki külön jó reggelt kívánt, megkérdezték a keresztnevemet, hogy mi lesz a baba neve, hány van még otthon – csupa laza téma, amit persze szorongás-oldásra hozhattak fel, gondolom, hiszen nagyrészt választ kaphattak volna az előttük lévő papírokból. Viszont én nemigen szorongtam, szerintem a körülményekhez képest nagyon is nyugodtan, kíváncsian vártam a történéseket, hiszen nem volt már ismeretlen a helyzet nekem.
Beadták a spinális érzéstelenítést, innen már gyorsan ment minden. Amikor kiemelték Angit, volt nagy csodálkozás, hiszen mindenki egy kis koraszülöttre számított, ehelyett egy mázas, de annál megtermettebb, 3,75 kg-os csirke bújt ki a tojásból. Megmutatták, Apa a folyosón lefényképezte, aztán már vitték is az újszülött osztályra.
Az ez utáni része unalmas a műtétnek, hiszen már nincs mire várni, csak hogy fejezzék már be végre. A műtősnő jó fej volt, azt mondta, mikor meglátta a babát a hasamban, azt hitte először, hogy két pici bébi, csak utána látta, hogy ez bizony egy nagy. :D
Műtét végeztével betoltak a császáros őrzőbe, Apával beszélgettünk még egy sort, én meg asszem, csak vigyorogtam akkor is, miután elment.
Angit csak órák múltán kaphattam meg úgy 1/2-3/4 órára, mert mint kiderült, cukoroldatot kellett kapni egész nap, épp csak kis időkre hozhatták oda nekem. A lány rögtön tudta a dolgát, felcsatlakozott, és csak szopott, csak szopott… a csecsemős nővér el is képedt rajta, azt hitte, nem fog a cici felé szagolni a sok cukros lötyi után.
A későbbi okoskodások szerint nekem a terhesség végére lett egy látens terhességi diabéteszem, amit nem vettünk észre. (Épp hátra volt még egy labor, tán ott kiugrott volna, de egyáltalán nem biztos!) Angi szervezete emiatt több inzulint termelt, ettől lett ő maga nagyobb. Miután megszületett, a szervezetének már nem volt szüksége a sok inzulinra, ezért leesett a vércukra (szerencsére nem vészesen, 1,7 volt a legalacsonyabb, és folyamatosan tornázta felfelé).
Erre a szülésemre emlékszem vissza a legszívesebben, hiszen nem volt idegen a hely, a helyzet, nem voltak váratlan történések, én TUDTAM, hogy minden rendben lesz – és rettenetesen jó érzés nagycsaládossá válni. :)
Még több szüléstörténet a Dúla blogon itt.
Iratkozz fel a hírlevélre!