Ez a bejegyzés úgy tűnhet, nem kapcsolódik szorosan a dúlai munkámhoz – de azt hiszem, mégis…
Pár nappal ezelőtt a tetőnkbe szorulva kicsi, magatehetetlen fiókát találtunk. A férjem gyorsan létrát kerített, és kiszabadította szegénykét. Egy pár napja bújhatott ki a tojásból, mert nyitva volt a szeme, és vézna kis testét már tollpihe fedte. Olyan védtelen és pihe-puha volt, hangosan csipogva kereste a mamáját, és tátogatta apró csőrét – az eleséget várva.
István, a legkisebb volt csak itthon, így ő vette gondozásba a kismadarat. Előkapta a konyhaszekrényből az egyik színes ikeás tálkát, és füvet gyűjtött bele, puha fészekké alakította. Ebbe került a madárka, és rongyocskával, zsebkendővel letakartuk kicsit, hogy otthonosabban érezze magát. A fiúk elszaladtak a közeli állateledeles boltba, és aloe verás-marhaszíves macskaeleséget vettek, mert a neten kutatva ezt ajánlották a hozzáértők. Kis gyógyszertári pipettából itattuk, szemöldökcsipesszel etettük, és nagyon-nagyon szurkoltunk neki, hogy megerősödjön, és nagy madár lehessen belőle.
Sajnos nem így lett, estére kimúlt szegény. Hiába gondoskodtunk róla, etettük, itattuk, hiányoztak neki a testvérei és az anyamadár jelenléte. Elgondolkoztam, hogy még egy ilyen kicsi állatkánál is így van ez: a test táplálása nem minden. A fészek melege az, ami életben tartotta volna.
- Ne feledd: a blogszülinapi játék még tart! Iratkozz fel a hírlevélre itt, és nyerd meg az értékes ajándékcsomagok egyikét!