Csodaszép szülések: Anyaseb

Ezt a szüléstörténetet V-nek ajánlom, aki egészen hasonlókat élt át, mint Márta. Gondos készülés, felhőtlen várandósság és aztán a faros fekvésű magzat miatt császármetszés. Ilyen szép császármetszéses történetet azonban még nem olvastam…

Várandósságom édes hónapjai után magabiztosan készültem a szülésre. Újra és újra elképzeltem, ahogy a csupasz kis test kicsusszan belőlem, és még lüktető köldökzsinórral fekszik hasamon ragacsos melegségével. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz.

Az utolsó hónapban azonban kisbabám még mindig kitartóan ült pocakomban. Ez eleinte csak orvosomat aggasztotta, aki – mint első szülés – farfekvés esetén a császármetszést javasolta. Én biztosan éreztem, hogy kislányom tudja, mi a dolga, és ha eljön az ideje, befordul a „hivatalos” pózba. De a valóság békénket tapintatlanul megzavarta – a 37. héten a fordítási procedúra fenyegetett. Doktornőm türelmes volt és a határidőt a lehető legtovább tolta – anyai szívem minden nappal újabb reményt érlelt – de a döntést végül nem kerülhettük el. Eszem és szívem csatájában férjem is szívem pártjára állt. Az eljárás mellett szóló minden orvosi érv felett végül győzött a nehezen magyarázható belső tanács – ez a gyermek csak bizalmat kér, egyéb segítséget nem. Mikor elutasítottuk a beavatkozást, megkönnyebbültem: szívem nyugalma megerősített döntésünk helyességében.

A vizsgálatok sűrűsödtek, az ultrahangon újra és újra szembesültem azzal, amit a hasamba világító készülék nélkül is pontosan tudtam: hogy ez a kemény kis fejecske még mindig a jobb bordáim ívéhez simul kitartóan. Dacolva minden orvosi indokkal, mégis makacsul bíztam kislányomban, és tovább ábrándoztam a szülésről. Olyan jól esett, hogy doktornőm komolyan vette anyai vágyamat! De belső békémet egyre nehezebben kapartam össze. Talán ezért is szökött fel a vérnyomásom a 39. héten: újabb árnyék vetült az olyan nagyon vágyott természetes szülés lehetőségére. Bár szót fogadtam az orvostudománynak, és nehéz szívvel beszedtem a gyógyszert, legbelül úgy éreztem, hatalmas erők gyűlnek testemben, amit nem csitítani, hanem felhasználni kell, hogy gyermekemet világra segítsem.

A várakozás szorításában – minden este úgy feküdtem le: „hátha ma éjjel!” – minden erőmet összeszedve varázsoltam nyugalmat zakatoló belsőmbe. Biztos voltam benne, hogy ha ehhez csoda is kell, kislányom egyszer csak megfordul, és fejest ugrik az életbe. A császármetszés lehetősége úgy szökdécselt előttem, mint egy zavaró tévedés, amit sehogy sem tudok kikerülni. Minden vágyam az volt, hogy megszülhessem a gyermekem.

A kórházba hétfőn délelőtt vártak minket. Vasárnap – hogy erőt merítsek – belelapoztam Anthony De Mello egyik könyvébe. A történet, melyet „véletlenül” felütöttem, szívembe talált. „Ne változz!” volt a címe, és arról szólt, hogy fogadja el valaki rossz természetű barátját olyannak, amilyen: és láss csodát, az ettől lesz a változásra képes! Megértettem, hogy kislányom ezt kéri tőlem: fogadjam el, hogy ez a döntése, mondjak le arról, amire mindennél jobban vágyom – szeressem őt így, azzal az áldozattal, hogy nem szülhetem meg a saját erőmből.

A gondolat, hogy fel fogják tépni határaimat, átvágják sűrű szövésű lelkemet, húsomat, szöveteimet, összeszorította a szívemet. Akárhányszor a tükörbe néztem, beleremegtem: most vagyok utoljára sebzetlen. Holnap, a műtőlámpák kegyetlen fényében megerőszakolják egységemet.

A kórházban nyugalom fogad és csend, az ablakon túl puha-zöld, felhők mögé bújt tavaszi délelőtt. Egy fájásom se volt: még mindig alig hiszem, hogy ez most megtörténik, velem. Én vetkőzöm meztelenre a tetovált műtősfiú előtt (zavaromon át is meglep, az illata milyen kellemes), engem borotvál le egy váratlan mozdulattal a szülésznő, és én vagyok az, akit hordágyon tolnak a műtőbe, hogy megszüljem a gyermekem. A férjemet nem engedik be – mégis valami nagy-nagy béke jön velem.

Még a szülés csoportban tanultaknak is hasznát veszem: a fiatal altatóorvosnő nem hisz a szemének, milyen példásan hajolok előre az érzéstelenítéshez – ilyen laza hátba könnyűszerrel betalál az injekciós tűvel. „Már fel is vágták a hasát” – közvetíti az eseményeket, és olyan jó, hogy nem csak orvosként áll végig mellettem: mikor félek, megfogja a kezem. A csapat szinte szótlanul dolgozik, érzem a koncentrált figyelmet: tudom, hogy jó kezekben vagyok.

És egyszer csak ott van. Egy riadtan kapálózó kis béka, torkaszakadtából ordítva – a kislányom. 11 óra 41 perc – mondják, és két kéz nyújtja felém a ragacsos hajú, ráncos kis testet. „A mamánál mindig megnyugszanak, puszilja csak meg” – hallom, és az ajkamon most is itt van az elmondhatatlan érzés, ahogy a márvány-hűvös, ijedt bőrhöz érek – és a babám megnyugszik valóban, elhallgat. Aztán már viszik is, a könnyeim potyognak, arra gondolok, hogyan varrnak majd ilyen rázkódva össze – jó, hogy a fürdetésnél már ott lesz az apukája vele.

Aztán furcsa, de nyugalom árad szét bennem. Most szültem meg a gyermekem. Az a seb itt a testemen, az tett anyává engem – már örökre viselem. Büszke vagyok rá, és ha fáj is – szeretem.

* * *

Panni 2008 tavaszán született a budapesti István Kórházban Boros Judit doktornő áldott kezei között. Köszönet érte az egész csapatnak!