26 hetesek vagyunk. A blogírással kicsit elmaradtam, annyi minden volt mostanában. Munka, tanulás, betegség, utazás… De most már vége a munkának, március végével befejeztem. Elég volt, sok is volt. Lilivel még végigdolgoztam a várandósságot, jól is esett, nem éreztem tehernek. Meg igazán azt sem tudtam, mi vár rám. Nem mintha most tudnám, de talán több sejtésem van róla, meg most nem ringatom magam abba a hitben, hogy fel tudok rá előre készülni. :) És ami talán leginkább megváltozott, hogy most lélekben is fel akarok készülni, jobban rá akarok hangolódni a picire, és ehhez lassítanom kell az amúgy igen pörgős életemen. Hozzáteszem, az sem elhanyagolható különbség az előző várandósságomhoz képest, hogy most jóval nagyobb a pocakom, és – vagy emiatt, vagy talán ettől függetlenül – rosszabbul bírom a fizikai terhelést (például a lépcsőzést, emelkedőket kifejezetten), és a hosszadalmas egy helyben ülést is, amit a munkában nem igazán tudtam elkerülni.
Bár azt mondják, minden terhesség teljesen más, engem nem értek hatalmas meglepetések az előző várandósságomhoz képest. Mivel hamarabb nő a pocakom, így aztán már most nem esik jól lehajolni bekötni a cipőfűzőmet, de akárhogy is nézzük, az érzés már ismerős. Azon sem lepődöm meg nagyon, ha estére fájdogál a derekam, illetve, hogy már most látszik, megint elefántlábakon fogok bevonulni a szülészetre. :) Viszont egyértelműen mindkét terhességemnél a 3. trimeszter közeledte hozott megkönnyebbülést minden értelemben, pedig azt mondják, a 2. trimeszter a leggondtalanabb időszak… Lehet, hogy az az oka, hogy eddigre fogadom el végre a terhességgel járó kellemetlen mellékhatásokat, de az is lehet, hogy egyszerűen alkati „adottság”.
A pocaklakóm – kisfiú – igen eleven, sokat mozog, rúgkapál. Számomra ez megnyugtató érzés, van visszajelzés. Ami érdekes, hogy jóval erősebben rugdos, mint anno a kislányom. Akkoriban nem tudtam, miről beszélnek a kismamák, mikor a hullámzó hasról, meg a kidudorodó baba végtagokról meséltek, de most már sejtem, hogy mire gondoltak. :) Igyekszem sokszor ráhangolódni, beszélni hozzá, vagy csak megsimogatni, ilyenkor gyakran válaszol is némi mocorgással. De a legcsodálatosabb azt látni, mikor a kislányom hozzám bújik, és igazi női gyengédséggel és elmélyültséggel figyeli a pocakomat, aztán megsimogatja, megpuszilja, néha szól is a kistesójához. Ettől egészen el tudok érzékenyülni.
Remélem, hogy „jó” tesók lesznek. Talán ezzel kapcsolatban van most a legtöbb félelem bennem. Nem gondolom, hogy a testvérféltékenység elkerülhető, de remélem, hogy jól tudjuk majd kezelni, és hogy sikerül majd mindkét gyerkőcnek annyi szeretetet és odafigyelést nyújtanunk, amennyire szükségük van. És remélem, hogy – ahogy Orsi mondta – többet kap Lili azáltal, hogy tesója lesz, mint amennyi hátránya származik majd ebből. A többit pedig az idő eldönti. Addig is, készülök lélekben (és testben) a szülésre, és szorgalmasan járok kismama jógára. :)
A Kismamanapló további részeiért kattints ide!
Iratkozz fel a hírlevélre!