Túl vagyunk már a 4. hónapon is, egész pontosan 20 hetes vagyok. Kicsit ellentmondásos érzéseim vannak ezzel kapcsolatban: egyszer úgy érzem, hogy rohan az idő, és máris félidőnél tartunk, máskor meg olyan távolinak tűnik még a szülés, mikor végre megismerhetem Őt. Egyre többször eszembe jut a szülés: a félelmek, a régi félelmek, az előző tapasztalatok… Ugyanakkor nagyon várom, amikor végre megláthatom és magamhoz ölelhetem… Kavarognak bennem az érzések és gondolatok. Érzem, hogy még mindig túlzottan hat rám az orvosi tekintély. Talán már nem annyira, mint régen, mikor majdhogynem fenntartás nélkül elfogadtam, ha az orvosom megmondta, mit hogyan kell (persze az az orvos, akiben megbíztam, de akkor is…). És most már tudatosulnak is bennem ezek a reakciók. De azért még mindig nem hittem el teljesen, hogy tudok szülni. Hiszen legutóbb „nem is tudtam”, császároztak. Most igyekszem még tudatosabban készülni, mint Lilinél tettem, és igyekszem elhinni, hogy menni fog. Minden nő tud szülni! Nagyon örülök, hogy találtam egy számomra szimpatikus kismama-jógát is, ami önmagában is segít befelé – magamra és a babára – figyelni, de egy külön plusz, hogy az oktató – édesanya és a védőnő is egyben – nagyon sok lelki segítséget ad a szülésre való felkészüléshez.
Érdekes kis beszélgetés zajlott le tegnap este a vacsoránál: párom magyarázta Lilinek, hogy elutazik pár napra, mire Lili (2,5 éves) szeme felcsillant, és közölte: „Ha nagy leszek, Én is elutazom majd! És akkor nem leszek itthon!”. Furcsa, mondhatnám kissé fájdalmas érzés kerített hatalmába: most még nem gondolok ilyesmire, hiszen még annyira kicsi, de előbb-utóbb bizony tényleg el fog utazni. Felnő, független lesz. Nekem pedig el kell majd engednem. Ez most úgy jutott eszembe, hogy a szülés is egy elengedés. Ahogy megfogan a babánk, onnantól kezdve gyakorolhatjuk az elengedést és elfogadást. Elfogadni, hogy Ő egy külön személyiség, saját vágyakkal, prioritásokkal, problémákkal és örömökkel. És megengedni neki, hogy ezeket a maga módján és a maguk teljességében megélhesse. Amikor kell, elengedni a kezét, de amikor arra van szüksége, akkor meg ott lenni mellette.
Lili egyébként nagyon várja a kistesót, ez jó érzés. Sokszor megsimogatja a pocakomat és megpuszilja. Készül rá, hogy etetni, pelenkázni sétáltatni fogja a tesót. De a legédesebb, amikor közli, hogy mellettem akar aludni, pontosabban a pocakomon, a kistesón. :) Sokáig helyezkedik, párszor még rákérdez, hol is van pontosan a kistesó, aztán elalszik. Gondolom így is váratlan lesz számára a felismerés szülés után, hogy már nem Ő az egyetlen „szemünk fénye”, de talán biztató, hogy örömmel várja a kistesót. Tegnap megkérdeztem Lilit, hogy a 2 névjelölt közül melyik tetszik neki jobban, és igen csak meglepődtem, mikor habozás nélkül, teljes határozottsággal egyből rávágta a választ. Többször is, máshogy megfogalmazva is megkérdeztem, de a válasz mindig ugyanaz volt. Lehet Ő tud valamit, amit én nem. Úgyhogy Lili választott. Ja igen, fiú nevet, merthogy a doki szerint egészen biztosan kisfiú lesz. :)
A Kismamanapló további részeiért kattints ide!
Iratkozz fel a hírlevélre!