Szülés Jordániában

Eszter története következik. Jordániában született mindkét gyermeke, így nagy tapasztalattal rendelkezik az ottani szülészeti ellátásról.

Némi háttérinfó

Jordániában egy családban nem ritka az 5-6 gyerek, sőt szinte ez tekinthető normálisnak. A kormányzat családtervezési propagandájának ellenére évente 160 ezer gyerek születik, a lakosság harmada 14 éven aluli. A nők jelentős része a várandóssága idején magán orvoshoz jár, de elérhető a terhesgondozás az állami egészségügyi központokban is bár ott is kell valamit fizetni, ha az embernek nincs biztosítása. Itt még nem terjedt ki mindenkire a társadalombiztosítás, csak akik után fizeti a munkáltató. Az otthonszülés is viszonylag gyakori, de ennek nem ideológiai, hanem anyagi okai vannak: nem mindenki tudja kifizetni a kórházi ellátás költségeit.

A terhesgondozás Jordániában

Választott magánorvosom egy ukrán doktornő volt, Dr. Natália. Havonta jártam hozzá vizsgálatra, egy vizit 10 dínárba került (14 USD). A vizitek alkalmával mindig volt testsúly- és vérnyomás mérés, ultrahangos vizsgálat és beszélgettünk az épp aktuális tapasztalatokról, panaszokról. Végig szedetett velem vasat és terhesvitamint. Ami érdekes, hogy nincs a rendelőjében lábkengyeles vizsgálóágy, mert mint mondta, az nagyon sok nőt elriaszt. Kézi vizsgálatra a szülés kiírt időpontja előtt 2 héttel került csak sor, és azt is meg tudta ejteni a sima ágyon, ahol az UH közben szoktam feküdni.

Laborvizsgálat itt kevesebb van, mint Magyarországon, az AFP-t sem nézik rutinszerűen, csak ha valaki kéri. Terheléses vércukorvizsgálatot pedig csak annak csinálnak, akinek a normál vércukorteszt a normálistól eltérő eredményt ad, vagy ha a családban van cukorbeteg. A labor egyébként ott van egy épületben a doktornő rendelőjével. Ez szintén magánlabor, fizetni kell a vizsgálatokért, ellenben készen vannak nagyon gyorsan, gyakran kevesebb, mint fél óra alatt.

Szerencsére a terhességem problémamentes volt – leszámítva a „normál” kellemetlenségeket, mint émelygés, hányás, visszér – de azért persze aggódtam, hogy nehogy ismét koraszülés legyen a dologból. A táskám már hetekkel korábban össze volt készítve és a kórházat is elmentem felmérni jó előre, hogy ne érjenek meglepetések.

A szülés Jordániában

Aqabában két kórház van, ahol szülni lehet, az egyik az állami (katonai) kórház, a másik az Iszlám Kórház, ami magán. Az én doktornőm ez utóbbival áll szerződésben, úgyhogy értelemszerűen ezt választottam. Az ammani hiper-szuper kórházakkal szemben ez eléggé elmaradottnak tűnt, szerintem egy vidéki magyar kórház is jobban felszerelt, legalábbis ami a szülészetet illeti. Van egy vajúdó 4 ággyal, egy szülőszoba, gondolom egy műtő is császármetszés esetére, de azt nem láttam. Az újszülöttek egy kicsike szobában vannak, és van egy külön helyiség néhány inkubátorral. Újszülött intenzív osztály nincs, ha valami gond van, akkor a kicsit Ammanba kell szállítani helikopterrel.

„Alternatívkodásra” nincs lehetőség: sem az infrastruktúra, sem pedig a szemléletmód nincs meg hozzá. Itt nem átélni akarják a szülést, hanem csak simán túlélni. Apás szülés nincs, férfi csak orvosi minőségben teheti be a lábát a szülészetre. A vajúdóban lehet bent egy nőrokon vagy barátnő, de a szülőszobába már ő sem léphet be, csak az orvos és a szülésznők. A homeopátiás gyógyszereket nem ismerik itt, és aktív gátvédelem sincs, csak annyit mondott a doktornő, hogy ő nem szokott rutinszerűen gátmetszést alkalmazni, csak ha akkor és ott a helyzet megkívánja.

A körülményeket látva, és az első szülésemből okulva (amikor is mindenféle tervezgetés ellenére egy vadidegen kórház vadidegen ügyeletes orvosánál koraszültem) végül is arra jutottam magamban, hogy nem vágyom én különleges szülésélményre, mindössze három kívánságom van:

1. A gyerek legyen egészséges,
2. a szülés legyen mindkettőnk számára komplikációmentes és
3. gyors.

Ennek érdekében agykontrollos praktikáimat latba vetve kitaláltam egy „mantrát”, amit minden reggel a napindító narancslé iszogatása közben, illetve bármikor, ha a téma eszembe jutott, elmormoltam magamban:

„Egészséges gyereket szülök, a megfelelő időben, könnyen, gyorsan, élvezettel.”

Na jó, ez az „élvezettel” csak poén volt, de ha már lúd, legyen kövér… :-)) (Állítólag, van, aki orgazmust is átél szülés közben, úgyhogy ne zárjuk ki a lehetőséget!)

A betöltött 36. hét után elkezdtem inni a málnalevél teát és szedni a homeopátiás bogyókat Orsi ajánlása szerint. A bogyókat otthonról hozták nekem, mert itt nem lehet kapni, mint említettem. Március 27-re voltam kiírva, előtte pár nappal a vizsgálat szerint 2 ujjnyira volt nyitva a méhszáj, de amúgy semmi egyéb szülésre utaló jel – jóslófájás, nyákdugó stb. – nem volt. A doktornő azt mondta, hogy 30-áig várunk, ha addig nem indul be a szülés akkor ő megindítaná.

Március 28-án vasárnap reggel 7-kor mintha elkezdődött volna valami. Méhösszehúzódások kb. 10 percenként, de erősnek egyáltalán nem nevezhetőek, aztán abba is maradtak egy időre. Talán eljött a nagy nap, gondoltam. Később újra kezdődtek és mintha már gyakoribbakká váltak volna. Lezuhanyoztam, és végül 11 óra felé mondtam a férjemnek, hogy szerintem menjünk be most a kórházba, aztán majd meglátjuk.

Fél 12 körül értünk be, engem felvettek a szülészetre, kaptam egy rózsaszín kórházi hálóinget, ami egy elöl végig cipzáros, bokáig érő, hosszú ujjú, vastag pamutvászon valami volt, olyan abaja-szerűség, amit az arab nők hordanak a ruhájuk felett. A mobilomat nem akarták engedni, hogy magamnál tartsam, mondván, nem vállalnak felelősséget érte ha ellopják. De én ragaszkodtam hozzá, és különben is itt ugyebár csupa „jó muszlim” van, vagy nem? Már miért lopnák el? Azért kikapcsoltam és elraktam a táskám mélyére, az óriás intim betétek közé.

Elbúcsúztam Jázmintól és Khaledtől, ők elmentek a dolgozóba engem meg kezelésbe vettek a szülésznők: lázmérés, vérnyomás mérés, méhszáj vizsgálat (4 cm), beöntés. Majd kaptam egy ágyat a vajúdóban, CTG-t a hasamra és egy glükóz infúziót a jobb kézfejembe. Innentől ülve és fekve folytattam, és eleinte még vígan voltam: olvasgattam, szopogattam a homeopátiás bogyókat meg a szőlőcukrot. Egyáltalán nem éreztem olyan erősnek a fájásokat, mint Jázminnál. Aztán valahogy mégis elkezdtek erősödni, olvasni már nem tudtam, el is raktam az újságot a táskámba.

Közben megérkezett a doktornő is, ő is megvizsgált, kérdezte, hogy kérek-e fájdalomcsillapító injekciót. (Spinális és epidurális érzéstelenítés nincs ebben a kórházban, mondjuk én nem is akartam kérni.) Mondtam, hogy nem szükséges, ennek fájnia kell és kész, annyira azért nem elviselhetetlen. A doktornő szerint azért csak fogadjam el, nem is a fájdalom miatt, mert csillapítani nem nagyon fogja, viszont segít ellazítani az izmokat. Oké, jöjjön. Hát, a fájdalmat tényleg nem csillapította…

Igyekeztem alkalmazni a légzéstechnikát, amit szintén Orsi blogján olvastam, és úgy érzem sokat segített. Szülésfelkészítőre én sohasem jártam, ugyanis az első alkalommal erre nem maradt idő, itt Jordániában meg nem tartanak ilyesmit. Úgyhogy az internet segítségével készültem a vajúdásra és a szülésre…:-))… még egyszer hálás köszönet Orsinak a sok jó tanácsért!

Kicsit később egy újabb fájás alkalmával a doktornő burkot repesztett, hogy megnézze a magzatvíz állapotát, tiszta volt szerencsére. Innentől aztán még jobban fájt, és ezek már egyre inkább tolófájások voltak. Végül 7 cm-s méhszájnál áttoltak ágyastól a szülőszobára. Itt a két szülésznő segítségével át kellett mászni a szülőágyra, aminek fel lehetett ugyan támasztani a hátrészét félig ülő helyzetbe, de szerintem óriásokra méretezték, mert csak a fejemnél volt magasabb, a testem lényegében továbbra is vízszintesben maradt, nem volt valami kényelmes. Odatolták a kengyelt is, lábaimat felpakolták ahogy kell. Azt hiszem ekkor tudatosult bennem, hogy innen már nincs visszaút, ki kell préselni a gyereket, ha beleszakadok is.

Még az első nyomás előtt megkérdeztem, hogy ugye megkaphatom majd a babát a mellkasomra rögtön, miután megszületik? „Még alvás előtt?” – kérdezték. „Alvás? Milyen alvás?” – kérdem én. Kiderült, hogy itt az a szokás, hogy rögtön a kitolás után az anyát elaltatják egy fél órára, mert hogy szükségtelen hogy érezze a további fájdalmakat. Így a lepényi szakaszt, gátseb varrást az anyuka átalussza. A köldökzsinór átvágása után a gyereket rögtön elviszi egy nővér és a csecsemős szobában mosdatják meg, szívják le az orrát és öltöztetik fel. (Később láttam is egy ilyen akciót, amikor bent voltam szoptatni.)

Tehát szülés után nincs összebújás, szoptatás, pedig a doktornő is mondta, hogy ő már látott olyat, hogy a méhlepény gyorsabban megszületett ettől. Az persze nem kórházi szülés volt, hanem amikor egy otthon beindult szüléshez ért ki későn. A kórházban viszont szerintem egyszerűen nincs erre se idő, se kapacitás, szinte futószalagon jönnek be a nők szülni az egyetlen szülőszobára. Azon a délutánon az én doktornőm kettő szülést is levezetett, és akkor még ott volt a többi orvos az ő pácienseikkel. Legalább tíz gyerek született azon a napon, ahogy számoltam a csecsemőosztályon a megtelő ágyacskákat. Mindenesetre nekem megengedték, hogy pár percig ott legyen a mellkasomon a baba, így legalább megvolt az első bőrkontaktus.

Azt nem tudom, hogy hányadik nyomásra sikerült kitolnom, hogy őszinte legyek nem számoltam. Az egész kicsit skizofrén volt: egyrészről abszolút benne voltam a testemben, éreztem a fájdalmat, azt hittem menten szétrepedek… másrészről viszont mintha kívülről figyeltem volna az egészet: „Atyaisten, ezeket a hangokat én adom ki???!!!” :-))

A három nő meg üvöltve biztatott: „Yolla-ya mama, yolla-yolla!” Ez azt jelenti „Gyerünk, anyuka, gyerünk, gyerünk!” Aztán megérkezett Bubi és persze ő sem hagyta szó nélkül a dolgot… :-))

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

Aranyos, formás, rózsaszín kisfiú volt, összekuporodva feküdt a mellemen, próbáltam megnyugtatni, mielőtt elvitték és a kézfejemben lévő kanülbe benyomták az intravénás altatót. (Csak jelzem: aneszteziológus persze sehol.)

A vajúdóban tértem magamhoz, itt kb. még egy órát hagytak pihenni majd jött egy nővér hogy segítsen lezuhanyozni és átmenni a gyerekágyas kórterembe. Amíg ott feküdtem, elővettem a mobilt hogy értesítsem a családot (nem lopták el a telefont). Benézett a doktornő is, adott két puszit. Tőle kérdeztem, hogy tulajdonképpen hánykor született meg a baba, mert én a szülőszobában nem láttam órát a falon. Azt mondta, hogy kb. délután 3-kor, ami elég jó, tekintve hogy fél 11.30-kor értünk be a kórházba. Bejött tehát, amit kértem: gyors és komplikációmentes szülés, egészséges gyerek. (Gátmetszés végül is volt.) Azt is ekkor tudtam meg, hogy 3 kilós lett a baba.

Nem tudom, hogy az altatásnak köszönhető-e, vagy annak, hogy a várandósság alatt végig szedtem terhesvitamint (Materna) és vasat, de egészen jó erőben éreztem magam a szülés után. Amikor Jázmint szültem, még másnap is erősen szédelegtem, de most gond nélkül jöttem-mentem.

Útban a kórterem felé megkértem a nővért hogy hadd nézzem már meg a gyerekemet. Bementem, hát látom ám, hogy a csecsemős nővér épp az én fiamat eteti cumisüvegből, tápszerrel. Érdeklődtem, hogy erre mi szükség van, hiszen itt vagyok, tudom szoptatni. Erre ő mondja, hogy az anyukának ilyenkor még nincs teje, a bébiknek viszont enniük KELL, tehát tápszert kapnak. „És az előtej?” – kérdem én, és mondtam, hogy mindenféleképpen szoptatni akarom. Ezt szerencsére megengedték, úgyhogy rögtön cicire kaptam és szopott is ügyesen. Később is visszajöttem, és mondtam a nővérnek, hogy bármikor szóljanak ha felébred és szopni akar, de persze nem szóltak, hanem tápszerezték tovább, annak ellenére hogy a papírjára ráírták, hogy az anya szoptatni akarja. Ja, és rooming-in nincs, a babákat végig bent tartják a csecsemőosztályon. Ott viszont hely nincs, hogy minden anya szoptathasson, csak egy szék beszorítva a kiságyak közé.

Egy ilyen szoptatás alkalmával láttam, amikor hoztak egy babát a szülőszobáról, és öltöztetés előtt talplenyomatot vettek tőle és rányomták a papírjaira. Ekkor jutott eszembe, hogy tőlem meg ujjlenyomatot vettek a szülőszobán, azt is rá a papírra. Gondolom így akarják elkerülni, hogy elcseréljék a babákat, bár a távozáskor nem vizsgálták meg, hogy jó gyereket viszek-e haza.

Itt Jordániában maximum egy éjszakát töltenek benn a nők a kórházban szülés után, még a császárosok is. Persze ha komplikáció van, akkor nyilván tovább kell maradni, de az általános az, hogy egy nap után hazamennek, sőt van aki pár órát marad csak. Utólag visszagondolva nekem is jobb lett volna hazahúzni azonnal, ugyanis éjszaka szinte semmit nem tudtam aludni a sok látogató miatt. No nem az én látogatóim, hanem a szobatársaké meg a többi kórteremben fekvőkétől. Az ajtó tárva nyitva, hiába volt az ágyam elfüggönyözve, a hangokat az nem szűri ki. Olyan volt, mintha a bazárban feküdtem volta este 11-kor és nem egy kórházban: gyerekek ricsajoztak, emberek teáztak, beszélgettek. Állítólag az állami kórházban nincs ilyen, de mivel ez magánkórház, nem rakhatják ki pereputtyot. Végül is másnap délelőtt mentünk haza, így tulajdonképpen én is kevesebb, mint 24 órát töltöttem bent a kórházban.

Gyerekágyas időszak

Itt általában mindenkinek nagy rokonsága van, ezért a frissen szült anyukának van mindig segítsége. Kitakarítanak neki, főznek rá, segítenek az újszülött ellátásában, a vendégek fogadásában. Általában ilyenkor csirkehúslevest főznek hatalmas mennyiségben, a tejtermelést elősegítendő. A halawáról is azt tartják, hogy jó tejszaporító.

A méh tisztulásának meggyorsítására pedig fahéj teát isznak, és a látogatókat is ezzel kínálják. Cukros vízben forralják a fahéjat és pohárban megszórják durvára vágott dióval, ami lebeg a tetején. Nagyon finom!

[/fusion_builder_column][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

Még egy érdekesség: Jordániában az újszülött anyakönyvezését nem a kórház intézi, hanem a szülőknek kell maguknak. Így a kórházban nem is kérdezik meg, hogy mi lesz a gyerek neve. Sokan csak azután választanak nevet, miután már eltöltöttek pár napot, hetet a gyerekkel és kitalálják, mi illik hozzá. Nekünk is beletelt pár hétbe, mire papírunk lett róla, hogy a fiunk Attallah – magyarul Attila – így szépen rajta ragadt a név, ahogy Jázmin nevezte el még pocaklakó korában. Bubi.

A további ügyes-bajos dolgainkról a http://www.aqabai-mindennapok.blog.hu -n olvashattok.

További szüléstörténetek itt.

Iratkozz fel a hírlevélre![/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]