Alidának szívből gratulálok, neki kedvezett a szerencse, és ő nyerte a Szép Szüléstörténet Pályázat fődíját, a Születésvideo baba- és családi fényképsorozatát. Következzen Alida szüléstörténete: apás szülés lett, pedig eleinte nem így tervezték, és hüvelyi szülésre készültek, de a kicsi Kira végül császármetszéssel jött a világra. Kedves Alida, köszönöm, hogy megírtad és elküldted a történetedet!

Kira baba császármetszéssel született a SOTE I. KlinikánMuszáj kicsit messzebbről kezdenem a történetet. 2010-ben endometriózist diagnosztizáltak nálam, laparoszkópiás műtétem volt. Aki nem ismeri ezt a betegséget (az örüljön), annak elmondom, hogy egy alattomos nőgyógyászati betegség, amely összenövéseket okoz a méhben és a körülötte lévő szervekben, meddőséget okozhat. Nekem ez egy akkora csapás volt, mert világéletemben édesanya szerettem volna lenni. Borzasztó nehéz volt együtt élni a tudattal, hogy talán nem, vagy csak nagyon nagy küzdelmek árán fog csak sikerülni. Aztán eltelt majdnem 3 év, egymásra találtunk a férjemmel, és láss csodát, alig 2 hónap alatt megfogant a kis gyümölcsünk, akiről bizton állíthatom, hogy igazi szerelemgyerek! A terhességem végig problémamentesen zajlott, kivéve egy-egy kisebb gondot, de ezek elenyészőek voltak. Nagyon boldogok voltunk, és igen nagy szeretetben vártuk a kislányunkat. Úgy érzem, én mindent megtettem, tájékozódtam, jártam tornázni, jógázni, fel akartam készülni, amennyire csak lehet. Egy dolog volt, amiről hallani sem akartam, az pedig a császármetszés. Szándékosan nem is olvastam utána, mert biztos voltam benne, hogy sikerül természetes úton életet adnom a babánknak, és ez nagyon fontos is volt számomra, az orvosommal is megbeszéltem.

Mivel már a 34. héttől nyitva volt a méhszájam, igen valószínűnek tartotta az orvos, hogy Kira manó előbb fog érkezni a kiírt időpontnál. Nagy baba volt, érett, én pedig már nagyon szenvedtem az utolsó hetekben, így az orvossal közösen arra jutottunk, hogy a kiírt napot követően, február 22-én reggel burokrepesztéssel megindítja a szülést. Az utolsó este nagy izgalmakkal telt, főleg, amikor fél 12 körül olyat éreztem, mint még soha… Anyukám mondta, hogy „lányom, tudni fogod, ha az már az”, hát tényleg, összetéveszthetetlen volt, különösen mert nekem egyből 5 perces fájásaim voltak. Szegény férjemmel azt sem tudtuk, hova szaladjunk hirtelen, de azért megoldottuk, ő felhívta Zsuzsát, a szülésznőnket, én pedig nagy kínok közepette gyorsan hívtam a dokit, majd anyukámat, és még dobtam egy sms-t a legjobb barátnőmnek.

Amikor beértünk a klinikára (SOTE 1), nagyon rossz volt, hogy a férjemnek kint kellett maradnia, és szegény ott ült legalább 1 órát, amíg engem előkészítettek, és adminisztráltak (ami megjegyzem elég embertelen volt, két orvostanhallgató tett fel olyan kérdéseket, amelyeknek zöme már réges rég bent kellett, hogy legyen a gépben…). Amikor megérkezett Zsuzsa, onnantól minden jobb lett, nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki, szükségem volt rá, örülök, hogy megfogadtuk őt. Ahogy telt az idő, a fájások már 2-3 percenként jöttek. Tényleg elmondhatatlan az a katarzis, amit érez az ember olyankor. Eszeveszettül fáj, de nem érdekel, mert ott lebeg a szemed előtt, hogy már csak pár óra és a kezedben lesz, akit 9 hónapig a szíved alatt hordtál, akihez beszéltél, akit simogattál, akit már most annyira szeretsz!

Zsuzsa bekísért a szülőszobába, és mondta, hogy zuhanyozzak le, és hamarosan a férjem is bejöhet. Hát a zuhanyzásra nem is emlékszem, azt hiszem, akkor már nem voltam magamnál.

Kaptam infúziót, Zsuzsa rákötött a CTG-re, és mondta, hogy ha akarok, nyugodtan mászkáljak, labdázzak, stb., de képtelen voltam, így inkább a félig ülő pozíciót választottam az ágyon. Megérkezett a dokibácsi is, akire messiásként tekintek (ő műtött anno, ő találta meg nálam a betegséget), nagyon sokat jelentett nekem, hogy bízom benne maximálisan. Vizsgálgattak, Zsuzsa mondta, hogy nagyon jól állunk, teljesen tág a méhszáj, hamarosan meg lesz a kis manócskánk. Egyébként ketten voltunk végig a férjemmel, ami tényleg felejthetetlen, pedig én először nem akartam, hogy bent legyen, de utólag már nagyon örülök, hogy így alakult! A következő vizsgálatnál Zsuzsa mondta, hogy már a kezével érzi a fejecskéjét, és nagyon nagy haja van! Ha tudtam volna nevetni, megtettem volna, mert ez volt a kívánságom, hogy szép nagy haja legyen, mint az apukájának. Előre megbeszéltük, hogy epidurális érzéstelenítést nem fogok kérni, de egy no-spa injekciót elfogadtam, és sokat segített is.

Közben már jöttek a tolófájások is, de nem 4-5, ahogy anyukámmal átbeszéltük, hanem úgy éreztem, már egy órája csak nyomok, de semmi… sehogy sem akart elindulni lejjebb a fejecskéje (ami mint később kiderült, igen nagy), és sajnos már láttam a doki arcán, hogy valami nem stimmel, ahogy a CTG-t figyelte. 4 óra körül mondta, hogy valószínűleg császár lesz a vége (de szerintem ő már sokkal korábban tudta…), mert a baba fárad, és nem akar tovább haladni. Nem igazán tudom megfogalmazni, mit éreztem akkor, hiszen már nem is voltam magamnál igazán… Remegtem, mint a kocsonya. Fel sem eszméltem, és már vittek a műtőbe, beöltöztettek, megkaptam az epidurált, lekötözték a lábam, apa a fejemhez ült, és elkezdték. Minden olyan gyorsan történt ott, és olyan sokan voltak bent, mindenki zöld ruhában. Én csak egy tekintetet kerestem, a drága dokibácsimét, meg is találtam, s rám kacsintott. Onnantól tudtam, hogy minden rendben lesz. Alig telt bele 10 perc, és 4:37-kor kiemelték a kis kincsünket a pocakomból. Úgy sírt, olyan kis védtelen volt, sosem felejtem el, amikor megmutatták. Engem még rendbe raktak, de apa vele mehetett, s utólag elmesélte, hogy ott volt, ahogy Zsuzsa felöltöztette, megmérte, és beszélt hozzá, elmondta neki, hogy mi vagyunk a szülei, mindketten a Duna mellől származunk, nagyon szeretjük egymást, és most már egy kis család vagyunk mi hárman. Amikor kitoltak, ott volt bepólyálva apa kezében, s egy pillanatra odaadták. Csak annyit tudtam mondani, hogy „én vagyok az anyukád”. Leírhatatlan érzés volt, ami azóta is tart, de csatlakozott hozzá egy hatalmas felelősségérzet is, mert ez a kicsiny emberke még annyira csöpp, olyan védtelen, és csak ránk számíthat. Amikor engem felvittek az őrzőbe, apa nem bírta ki, és odament a csecsemő osztályra, hogy elbúcsúzzon Kirától, hát nem csodálatos?

Úgy érzem, még idő kell, míg feldolgozom, hogy nem tudtam természetes úton szülni, de hiszem, hogy van még rá esély, hogy a következő babánkat így hozhassam a világra.

Ha szeretnél arról olvasni, hogyan készülj fel császármetszés után a természetes szülésre, akkor kattints ide, és olvasd el a Dúla blog erről szóló cikkeit és bejegyzéseit!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!