Sára 2006. július 20-án reggel született 3350 grammal és 52 cm hosszúsággal. A várandósság alatt gyakran mondogattam neki a pocin keresztül, hogy korán reggel kellene, hogy szülessen, mert a nővérét nem akarom sokáig magára hagyni. Július 19-én esete a nyákdugó megadta magát. Hívtam a szülésznőmet, aki csak annyit mondott, hogy figyeljem a jeleket. Ezúttal már tudtam, hogy mire kell figyeljek.
Lefeküdtünk aludni, majd hajnalban erős fájásokra ébredtem. Felébresztettem a férjem, és megkértem, hogy kezdje el írni a fájások időtartamát és hosszát. Viszonylag hamar eljutottam a 10 perces fájásokig. 5 óra körül ismét felhívtam a szülésznőt. Azt mondta, induljunk a kórházba. A történethez hozzátartozik, hogy a kórház 5 percnyi gyaloglásra van tőlünk. Mivel azonban sűrűsödő fájásaim voltak, a gyalogút 15 percesre nyúlt. A férjem tanácsára indultunk el gyalog. Azt mondta, hogy felesleges autózni, hiszen ha nincs nyitva a méhszáj, úgyis sétálnom kell, mint az első gyereknél.
Beértünk a kórházba, és megvizsgáltak. A méhszáj ekkor már 3 ujjnyira volt nyitva. 6 órakor mondtam a szülésznőmnek, hogy én már 7h-ra gyereket szeretnék. Azt mondta, hogy szerinte meglesz. A második szülésemnél a fájások már sokkal erősebbek voltak és új élményekkel lettem gazdagabb. Ami kimaradt az elsőnél azt most megtapasztaltam. A labdán vajúdva most például éreztem, hogyan csúszik lefelé a baba feje. Ezúttal sem folyt el a magzatvíz, hanem az ügyeletes orvos burkot repesztett.
Míg az első szülésnél jólesett, hogy a férjem a derekamat masszírozza, és nem akartam megfogni a kezét (nehogy túl erősen szorítsam), ezúttal nem tudtam elviselni, ha hozzám ért, miközben úgy markoltam a kezét, hogy alig tudta kiszabadítani magát a szorításból. Sára gátvédelemmel az ötödik tolófájásra bújt ki. Őt is azonnal mellre raktam és ő olyan ösztönnel kezdett el szopizni, amit előtte az első kislányommal nem tapasztaltam.
Mindössze három napot töltöttünk a kórházban. A súlya nem esett, sokat aludt, kb. 5 óránkét evett és 5 naponként kakilt. Nem volt sírós baba. Éjjelenként csak azért nem aludtam el, hogy csodáljam: ilyen jó gyerek is létezik.
Amikor a férjem behozta Dórát hozzánk a kórházba, attól tartottam, hogy majd sírni fog utánam. Nem így történt: Sárát, a kishúgát nem akarta otthagyni. Azóta is különleges kapcsolat van közöttük, amilyet másoknál még soha nem tapasztaltam.
Mindkét szülésemnél befelé, a babára koncentrálva, hang nélkül tettem, amit tenni kellett. Nagyon büszke vagyok a lányaimra, és elmondhatatlanul szeretem őket. Sok energia és türelem kell gyerekneveléshez, de annál nagyobb boldogságot is nyújt.
