Fatime története
A vajúdásra készülődve sokszor gondolkoztam azon, vajon hogy fogom bírni majd a szülési fájdalmat. Jól ismerve magamat tudtam, hogy fájdalom esetén inkább magányra vágyom, begubózom, és nem akarom megosztani mással a nyavalygásom és szenvedésem. Azt is tudtam magamról, hogy nagy fájdalom esetén pánikba esem, és mivel a szülést fájdalomcsillapítás nélkül terveztem, ez benne volt a „pakliban”. Rá kellett jönnöm, hogy a szülés nem ez a kategória. Sokkal intenzívebb tevékenység, amely magával ragad, így nem volt időm még gondolkodni sem, nem hogy sajnáljam magam és elhúzódjam.
Kifejezetten jól esett minden, amit a dúlám nyújtott, bár ezeket csak később fogtam fel ésszel, ugyanis a hosszú vajúdást transz állapotban éltem meg. A sors úgy rendezte, hogy a magzatvizem elfolyt, de a fájások 24 óra elteltével sem jelentkeztek. Örültem, hogy a dúlám szinte az oxitocin bekötése után velem volt, így együtt fogtunk bele az akkor még teljesen tudatosan átélt fájásokba. A pici érkezését gyertyafénnyel vártuk – ez amolyan apróság, de sokat számított nekem. A dúlám testhelyzeteket javasolt, amelyek a végén már percenként változtak. Mindig más esett jól – a szülőágyon fekvésen kívül minden más segített. Amíg a labdán ültem, masszírozta a derekamat, sőt megmutatta a férjemnek is, hogyan vegye ki ő is a részét a feladatokból. Folyamatosan itatott szívószállal – pohárból már nem ment volna -, és ez segített igazán, mert magamtól kiszáradtam volna a 12 órás vajúdás alatt. Nagy szívfájdalmam volt, hogy az infúzió miatt nem juthattam be az alternatív szobába. Amikor teljesen kifulladtam, a dúlám kikísért a fürdőbe, ahol segített zuhanyozni. Energianyerés céljából próbáltam egy-két csokit bekapni, de sajnos mind kihánytam. A dúla azonnal résen volt, így kulturáltan sikerült megoldani az ügyet.
A kitolás előtt nagyon jólesett a hasamra tett forró muskotályzsályás borogatás, kivéve a hasam közepén, de ezt már csak dúlám kezének ellökésével tudtam jelezni: ő azonnal kapcsolt.
Homloktörölgetés, kézszorongatás, ölelés, soroljam még? Én a vajúdáskor hamar átkapcsoltam egy másik világba, nem hallottam semmit, így a dúlának kellett ráéreznie, hogyan segíthet a legjobban. Kérés vagy utasítás nélkül mindig a legjobbat nyújtotta, amiért örökké hálás leszek neki. Ugyanúgy a folyamatos hol kedves, hol határozott biztatásért, dicséretért, ami nélkül valószínű föladtam volna. Személye nem volt egyáltalán tolakodó, sőt, kifejezetten segített az apát rávezetni arra, ő hogyan segíthet.
Amíg szülés után „rendbe raktak”, illetve amikor ijedten néztem, hogy légzési problémák miatt elviszik a babám, fogta a kezem és nyugtatgatott. Aztán kiment a szülőszoba elé, hogy tájékoztassa mindenről a folyosón izguló anyukám.
Nagyon kiszolgáltatott állapotban toltak be a gyermekágyas osztályra, mert a szülésnél sok vért vesztettem. Itt a dúlám rendezte el a holmimat, átcserélte a csutakosra izzadt hálóingem. Minden, ami kellhetett, a kezem ügyébe rakott, így nem kellett gondolkodnom és becsöngetnem az amúgy is folyton rohanó és elfoglalt nővérkéket.
Tudom, hogy manapság luxuscikknek számít az efféle gondoskodás, de igazából mindenki magát ismerve el tudja dönteni, hogy mit bír, vagy miben szorul támogatásra. Az én szülésemnél fontos volt a dúla. Nagy szerepe volt abban, hogy végül pozitívan éljem meg azt.
