Heni története nem mindennapi… Ő is, a párja is nagyon vágyott már kisbabára, de a fogantatás váratott magára. Azután kiderült, hogy inzulinrezisztencia (IR) terén érintett, talán emiatt késik a baba. Sok orvost megjárt, míg talált egy olyan szakembert, aki biztatta, és a gyógyszeres kezelést nem hormonkészítménnyel kezdte. A siker hamar meg is érkezett: Heni másfél hónap után várandós lett … rögtön három babával!
27 évesen – az akkor még csak barátommal – elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Mire várjunk? Megtaláltam azt az embert akivel az egész életemet le szeretném élni, ő is szeretné és én is… :)
Első lépés: gyógyszer kuka! Emlékszem még, hogy mennyire lelkesen vigyáztunk, hisz a köztudatban várni „kell” 3-6 hónapot, hogy kiürüljön, ellenkező esetben ajjjajjj…. És akkor még nem is sejtettük, hogy ez mennyire nem így működik. Teljesen abban a hitben éltem, hogy legkésőbb fél éven belül boldog családi élet fogja kezdetét venni, és az óriási pocakommal, boldogan, kiegyensúlyozottan, meleg vacsorával otthon várom a munkából hazatért uramat.
Eltelt az első év… A tények: elfogyasztottam legalább 100 db terhességi tesztet, hisz ha már csak 1 órával később jött meg, már bíztam benne, hogy eljött az idő. Kívülről betéve tudtam az összes forgalmazó összes használati utasítását, hiszen kemény perceket kellett várnom, hogy megjelenjen az a bizonyos 2. csík! De nem tette…
Sírás, bőgés következett, 10 percenként kukából visszaszedtem a tesztet, hátha megjelent már, csak túl hamar dobtam ki. Nem. Realizálnom kellett, hogy cseppet sem vagyok terhes. Közben elfogyasztottam 2 orvost akik porba alázva, majdnem hogy kinevetve közölték mit akarok én teherbe esni?! Hát nem zárják ki 100%-osan, mert csodák még léteznek, ugyebár…
Minden egyes hónapban harcoltam. Önmagammal, a tudattal, hogy terhes akarok lenni.
Írhatnám, hogy „szeretnék”, de akkor nem lenne őszinte. A családban közben minden évben született egy újabb kis baba, a baráti körömben is túl vannak már sokan a másodikon… És én? Van egy tökéletes kapcsolatom, egy király munkahelyem, minden happy, de nekem mikor lesznek már babáim? Ahogy teltek az évek, a szülinapok, én úgy éreztem egyre rosszabbul magam.
Közben újabb orvosokat fogyasztottam el, haladtam a protokoll szerint, hiszen úgy döntöttem, ki kell vizsgálni mi a gond. Volt hónap, amikor már csodálkozva néztem a 12. vérvétel után, hogy mégis honnan tudnak még mindig csapolni? Kiderült, hogy IR-es vagyok. Igen, ez a legnagyobb „bűnöm”. A „bűn” melyre minden ráfogható. És a sablon szövegek amiket kaptam: „fogyjon le”, „váltson életvitelt”, „sportoljon” BLABLABLA.
Eljött az idő. Elég volt a Föld összes „legjobb orvosából”, elég volt a sok fintorgó, nőket megalázó „orvosnak” nevezett baromból (természetesen tisztelet a kivételnek és köszönet azoknak, akik nem támadtak, hanem bíztattak <3 ). Feldobom a Google-nak a szerencsém, a talpamra állok, és megtalálom az orvost, aki segíteni fog nekem. És így lett.
A kerületben első találatra kidobott magánorvoshoz bejelentkeztem. Emlékszem az első találkozásunkra: beléptem hozzá és az összes izgalom eltűnt a testemből. Leültem vele szembe és a hangja, a tekintete, a mozdulatai megnyugtattak. Tudtam, hogy ennek az orvosnak a „fogyjon le aztán teherbe esik” mondat is tökéletesen áll, és nem fogok bőgve kijönni. De nem mondta.
Vette a fáradtságot és az elé pakolt kiscsilliárdnyi leletemet végigböngészve (rendesen irattározni kellene a mennyiségre való tekintettel :D ) megállapította, hogy az IR-t leszámítva az égvilágon semmi bajom, és ő az IR-t sem kezelné bajnak. Megadta az esélyt nekem, hogy ne ugorjunk fejjel a hormonkezelések világába, felírt egy hormonmentes gyógyszert… hátha… Ezzel párhuzamosan pedig életmódot váltottam: száműztem a cukrot és a fehér lisztet. Számoltam a kalóriát, de elsősorban a szénhidrátot.
És 1,5 hónappal később hihetetlen rosszul voltam, de egyáltalán nem nevezném terhességi tüneteknek amit produkáltam.
A férjem – igen, már annak hívom, hiszen idő közben kimondtuk a boldogító IGEN-t :) -megkért, hogy csináljak tesztet. Őszinte leszek: a gyomrom borsószem nagyságúra zsugorodott a kérésétől, mert féltem az újabb csalódástól… Hisz az eltelt 3,5 év alatt annyiszor, de annyiszor volt már ilyen. Meghalt a remény, nem akarok többet sírni miközben a kezembe tartok legalább 3 különféle márkájú negatív tesztet.
Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem minden maradék bátorságom és eleget téve kérésének megcsináltam. Oda se mertem nézni másodpercekig – melyek óráknak tűntek -, de a látóterembe bevillant a két csík!!! Mint amikor Las Vegasban kivillan a JACKPOT! Úristen-úristen, forgattam jobbra, forgattam balra, a használati útmutatás mellé tettem, hogy tényleg úgy van, ott van, ez tényleg 2 csík??? A dobozán kívülről is leellenőriztem, remegtem, zokogtam, hirtelen annyira váratlanul ért az, amit évek óta várok. Nem hittem el, nem tudtam kontrollálni az agyam, szombat reggel, kezemben a teszttel, a még mit sem sejtő alvó férjemre rárontottam a hálószoba ajtót és nagyjából zokogva a nyakába borulva közöltem vele, hogy apa lesz. :)))
És innen kezdődött minden. Boldogság mámorban úszva próbáltuk magunkat kordában tartani, hogy el ne mondjuk senkinek, hisz még csak 7 hetes voltam. De hát elég nehéz elszabadult hormonháztartással rendelkező leendő anyaként, egy örömmámorban úszó leendő apukával ezt betartani. :))
Azonban ezen a vizsgálaton nem „csak” arra derült fény, hogy terhes vagyok. Előzményként le kell írnom, hogy nagyon sokszor viccelődtünk azzal, hogy nekünk egyszer fog összejönni, de akkor ikrek. Tutira megyünk. A férjem esélyes is volt rá, így sokszor el is játszadoztunk a gondolattal, mennyire jó lenne… De a kezdeti kudarcok után egyáltalán nem mertem beleélni magam, örülök ha egy is lesz, de az egészséges legyen.
Ott ültünk a rendelőben, forró nyári nap volt, azt se tudtam merre fordítsam a fejem, ha hánynom kell: balra a férjemre, vagy jobbra a többi várakozó, nagypocakos anyukára. Felemelek egy újságot az asztalról, hogy legyezzem magam, de ekkor az alatta lévő újság címe ütötte meg a szemünket: „IKREKET VÁROK”. Egymásra néztünk a férjemmel röhögve, ekkor még komolyan sem vettük: „Ha tényleg így lesz, akkor hívj taxit mert én nem fogok tudni hazavezetni…”- mondta. Jót nevettünk rajta, megint eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mennyire jó lenne, ha most 2 szív dobogását látná az orvos… Szóval a vizsgálóban fekszem, a férjem a monitort bogarássza, majd megszólal a doktor úr:
„Azt hiszem megfognak lepődni…de…1…2….” – én oda se mertem nézni, magamban örömsikongásban törtem ki, hogy „ikrek ikrek ikrek ikrek” – de a doktor itt még nem hagyta abba a számolást: „3!”
Kész, lefagytunk, ennyiszer egymás után még szerintem sose mondtuk el az „atyaúristent”.
És itt egy újabb időszámítás kezdődött. Egész éjszaka fent voltunk és másnap hajnalban rögtön mentem is és kidobtam a reggeli taccsot… Na persze én nem a 3 üveg panyolai pálinkától (mert meg kellett előünnepelni a barátokkal a hírt :D ), mint az akkor mellettem mély álomba szenderült férjem, aki éppen a nyugalom szigetén bóklászott álmában. De próbáltam nem zavarni, hisz az ő nyugalmi ideje is vészesen ketyegett… Atyaúristen!!!!!!!!!!!!!
Aztán teltek a hetek, hónapok, milliónyi pozitív élmény ért a terhesség alatt, élveztem a kitüntetett figyelmet. :) Sajnos az orvosom nem is vállalt el tovább, hiszen a kórház, ahol ő dolgozik, nincs ilyen esetekre felkészülve. A 12 hetes vizsgálatokra már az új doktor úrhoz mentem, aki megkapta tőlem a Kapitány nevet, hiszen azt mondta nekem egyszer: a 32. hétig, ha minden rendben van, akkor maradhatok otthon, de utána ő lesz a Kapitány.
Csodaszép kedd reggel volt, a terhességem 33. hetében jártunk, már a kórházban is elfoglaltam a rezidenciám, amikor már a rengeteg gyógyszer ellenére is teljesen elszállt a vérnyomásom és úgy bevizesedett egyik pillanatról a másikra az egész testem, hogy egy krumpliszsák lettem eltorzult fejjel, aki egy tányért nem bírt megemelni. Elhagyott minden erőm, inkább nem ettem, nem ittam csak ne kelljen megemelni a fejem, a testem. Küzdöttem, hogy ne lássa rajtam senki, de hát esélytelen volt. :D
Jött is Kapitány azonnal, hogy pénteken szülünk.
Kicsit összetörtem, mert én nem akarok még a 33. héten szülni… De elfogadtam és beláttam, hogy ennek valóban itt a vége. Aztán megjöttek a labor eredmények és Kapitány visszarohant, hogy változás van, nem várunk péntekig, holnap szülés délelőtt. Sokkolt. Bár azt gondolja mindenki, hogy van ideje minden kismamának felkészülni lelkileg, de ez hülyeség, totál para lett úrrá rajtam is.
Este még meglátogatott a család, bár annyira nem voltam képben, hogy azt se tudom mit beszéltünk.
És elérkezett a hajnal… Meglepően nyugodt voltam, az éjszakát is végig aludtam, és úgy voltam vele, hogy „jöjjön aminek jönnie kell”. És jött is az első nővér, hogy előkészít. Nagyon aranyos volt úgy hajnali 5-kor, olyan idióta kérdésekkel fárasztottam, hogy jókat kacagtunk. :)) Bár nem nagyon tudtam mi történik, hisz pörögtek az események. Kicsit később csak jöttek sorba és sorba az orvosok bemutatkozni, a nővérek meglátogatni, átbeszélni még apróságokat úgy, hogy én már azt se tudtam hol vagyok, melyik bolygón az izgalomtól. Nem is érdekelt már ki milyen orvos és miket kérdez, csak teljen már az idő!!!
Elérkezett a 10 óra. Jött értem a szülésznő. Egy hihetetlenül jó fej csajszi aki kézzel-lábbal ragaszkodott hozzánk, még a főnökével is összeveszett, hogy ő lesz mellettünk és kész. :D És nekem pont rá volt szükségem meg a férjemre, bár az ő arcára is minden kiült. :D Néha azon szórakoztattam magam, hogy nem csak én nem tudok az izgalomtól értelmes és logikus kérdést feltenni, de ő sem. :)
Szóval még mindig haladtunk a protokoll szerint, már belém folyt vagy 4 infúzió, itt lóg ki valami, ott lóg ki valami, a hasamban is érzik a fiúk, hogy valami történni fog. :)
És 11-et ütött az óra, jöttek értem, irány a műtő!
Jesszus mennyien vannak! Legalább 15 férfi vett körül, bár nekem csak az volt a lényeg, hogy láthassam a Kapitányt, hogy milyen nyugodt, és szóljon hozzám, dobjon rám egy poént, hogy érezzem, minden a legnagyobb rendben. És így is lett, megnyugodtam. :) Jöhet az érzéstelenítő a gerincbe. Aztán kész, elzsibbadtam, lefektettek, eltakarták a fejem előtti részt és kezdődött. Kerestem a szerelmem is, de ahogy oldalra fordítottam a fejem és megláttam az üvegfal mögött felgyülemlett tömeget, inkább többet nem néztem oda. :) Hihetetlen készültség volt, megszámlálhatatlan orvos, előre készített inkubátorok, nagy csoda fog történni. :)
És nem sokkal később 33 hét 4 naposan megszületett: Bence 1600, majd Patrik 1490 és végül Lóri 1450 grammal. Anya lettem!
Meghallottam először a kis erőtlen sírásukat és ott bőgtem én is. Valami megváltozott, vége egy korszaknak, kezdődik egy új: Anya lettem!
A fiúkat egyből vitték inkubátorban a PIC osztályra, engem pedig megpróbáltak összerakni. Kitoltak a megfigyelőbe, de ott már nem sok emlékem van a dolgokról, annyi gyógyszert, fájdalomcsillapítót, infúziót nyomtak belém. Annyira emlékszem, hogy egyszer a szerelmem ült mellettem és beszélt hozzám, de semmit se fogtam belőle, és igazából el is aludtam. Másodszor pedig a Kapitány ült le mellém, hogy meséljen a műtétről, de abba is bele aludtam. :D Megsimogatta az orrom és mondta, hogy akkor talán inkább majd később beszélünk. :D És ennyi volt.
A műtét után 8 óra elteltével ki kellett mászni az ágyból. Igazából nekem még ezzel sem volt bajom, annyira el voltam kábítva, hogy fel se fogtam mit csinálok, simán „kipattantam”, de megindulni nem sikerült. Köszönhetően a nővérek óriási türelmének és rengeteg segítségének hajnalban csak összejött, elindultam.. És innentől senki es semmi nem állított meg a gyógyulásban. Kapitány másnap mondta is, hogy „elpusztíthatatlan” vagyok. :D
Muszáj is volt, nincs idő sebeket nyalogatni, amikor a gyerekeimmel még nem is találkoztam.
Aztán eljött a pillanat, átgurultam a PIC-re a fiaimhoz és életemben először megérinthettem az inkubátorban mindenkinek a csöpp kis apró, forró testét. Először Bencével ismerkedtünk össze, utána Patrikkal es végül Lórival. Leírni sem lehet, amit éreztem és érzek most is akárhányszor hozzájuk érek.
Kezdetét vette a 0-24 anyai szolgálat, amiből az első 3 napot végig bőgtem az érzelmi hullámok, a fáradtság, a kimerültség, az öröm, a fájdalom, a mindenféle hatások miatt. De amikor velük lehettem, az mindent kárpótolt. A kenguruzás, a nővérek türelme nagyon sokat segített nekem is. És néhány nap alatt ki is kerültünk az inkubátorból, igazi kiságyban éltük egy légzésfigyelővel a mindennapokat pont úgy mint a „nagyok”. :)
Felépülni itt nincs idő, hiszen eleinte 2, majd később 3 óránkénti szigorú napirendünk van. 45 perc jut a pelenkázásra és etetésre, majd 45 a fejésre és a maradék néhány perc arra, hogy aludjak. És ez ismétlődik 24 órán át nagyon szigorúan tartva az időket, éjjel és nappal is.
A fiúk napról napra egyre erősebbek és nagyobbak lettek.
Kiderült az is, hogy Bence és Patrik egypetejűek. :)) Ciki vagy sem, de az elején volt, hogy én is összekeverem őket. De nem csak én, az apukájuk is. :)
Mivel koraszülött baba mindenki, ezért a PIC osztály nem véletlenül hallgatva a „családbarát” névre nagyon sok mindennel támogatta a családdá válásunkat és a gyerekek gyors gyarapodását. Pl. akkor jöttünk és mentünk a babákhoz amikor akartunk (persze csak anya és apa) vagy el kellett látni őket. Minden pénteken egy nagyon kedves lány jött és gitárral a kezében leült a családokhoz gyerekdalokat énekelni, miközben a gyerekek a mellkason voltak és nyilván ennek is hihetetlenül nagy gyógyító ereje volt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy micimackót énekelve én egyszer sírni fogok a „minél inkább havazik annál inkább hull a hó” mondaton, akkor lehet hülyének nézem, de itt ez is megtörtént. Mert valami annyira megható, ahogy nézed a fiad, akiken látszik, hogy mennyire élvezik ezt, és közben tudod, hogy nekik erre mennyire szükségük van most.
Aztán volt vödrös fürdetésben is részünk, ami az anyaméhben lévő körülményekre emlékezteti őket, és ezáltal úgy viselkednek mint a hasamban tették. Hihetetlen volt! Látni azt két szememmel, amit hónapokon át csak éreztem. Hogy Bence bent a főnök és bárkit helyre tesz. :) Hogy Lóri legalul milyen kiképzést kapott a két felette lévő tesójától. :) Hát ezek után, hogy láttam mekkora harc ment, így már csak azon lepődöm meg, hogy hogyan is maradt ép szervem körülöttük?! :D
2017. február 10-én elérkezett a nagy nap: 3,5 hét PIC osztály vendéglátását élvezve úgy döntöttek a szakemberek, hogy elég erősek vagyunk már ahhoz, hogy elkezdjük nagycsaládos életünket. :)
Hazaérkeztünk! Nálunk az élet állítólag nem hétköznapi. Azért állítólag, mert nekem fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet egy babával az élet, és milyen lehet úgy 3 gyerekes anyává válni, hogy azok sorba jönnek. Most töltjük a 6. hónapot és az életünk legnagyobb ajándékai, a legnagyobb kincsek, amit valaha kaptunk ez a 3 fiú.
Hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy minket választottak a szüleiknek.
Soha ne adjátok fel az álmaitokat, mert csodák márpedig léteznek, ha hiszünk bennük! A mi álmunk is pont így vált valóra! <3 <3 <3