Csodaszép szülések: Várva várt „Kismuci”

Köszönöm az eddig érkezett szép szüléstörténeteket, amik a Dúla blog pályázatra érkeztek – hétről hétre válogatok majd közülük. Kezdjük is a sort Veronika csodaszép szülésével!

BenedekEllentétben a legtöbb szülővel, mi a férjemmel már korábban elhatároztuk, nem akarjuk tudni leendő babánk nemét. Végül ez a döntés adott egy plusz varázst a várakozásnak, amit aztán rengeteg magyarázkodás követett. „De hát milyen színű ruhát vesztek neki?” és „De hát milyen színű lesz a babaszoba?” – hangoztak el az elítélő és felháborodott kérdések. Sosem értettem, miért nem lehet ezt megérteni, hogy mi ezt választottuk. Akkor is sejtettem, hogy kisbabánk nem fog megszólni minket, mert nem csak babarózsaszín vagy babakék ruhája van, és a szobája sem pompázik ugyanezekben a színekben.

A várakozás varázslatos időszak volt mindkettőnk életében. Szép nagy pocakot szerettem volna, és meg is kaptam, már pár hónap elteltével mindenki észrevette, hogy állapotos vagyok. Az idő hamar elrepült, közeledett a kiírt időpont. Kint 35 fokos meleg, július, nyár közepe. Elérkezett a 40. hét is, majd elindult a 41. Még mindig semmi.

Az idő lelassult, szinte vánszorgott ezekben a napokban. A tikkasztó hőség, a plusz 15 kiló nem könnyítette meg az életem, ekkor értettem meg, milyen nehéz lehet azoknak az élet, akik tényleg sok plusz kilót cipelnek magukon. A szülésznőm, Zsuzsa már az első perctől gondoskodott rólam, mindenben segített, tanácsot adott, így végig egy kellemes biztonságérzet uralkodott rajtam, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Nem tudom, sokakban miért jelenik meg a félelem, én valahogy ezt nem éreztem. Édesanyámmal sokszor beszélgettünk a szülésről. Ő mindig azt mondta: „Fájni fog, de ennek a fájdalomnak van értelme!”

Amikor már csak 2-3 hét választott el attól, hogy végre szemtől szembe találkozzunk Kismucival (mert így neveztük őt végig), hirtelen úgy éreztem, még rengeteg dolgot kell addig elintézni, és talán még mindig elfelejtettünk valamit megvenni. Aztán amikor már 2 nappal túlhordtam őt, akkor már nem nagyon érdekelt, mit felejtettünk el, inkább most már azt mondtam: „Vágjunk bele!” Nem kellett szerencsére már sokáig várni.

Először jósló fájásaim voltak két napig, amire először azt hittem, ezek már azok… Majd Zsuzsa közölte a telefonban, hogy ez még semmiség, de nyugalom, a héten már biztosan kibújik a baba. Hát, én már tűkön ültem, és egyre kíváncsibb voltam, vajon milyenek lesznek az igazi fájások. Bevallom, kicsit tartottam tőlük, mert a jóslóak elég kellemetlenek voltak.

Aztán eljött a szerda reggel, amikor valami megváltozott. Egyszer csak máshogy éreztem ezeket a különös „fájásokat”. Azért írom idézőjelbe, mert nekem ezek már nem is igazán fájtak, inkább egy fajta kellemetlen görcsbe rándulást éreztem odalenn minden alkalommal. Zsuzsa még mindig biztatott, nyugodtan üljek be a kádba, majd beszélünk. Így is tettem. A görcsök jöttek, egyre sűrűsödtek, és egyre nagyobb kiterjedésben éreztem őket.

Férjem éppen dolgozott, anyukám volt akkor otthon velem. Megjegyzem, ő volt az utolsó, aki ebben az állapotban látni akart, de nem volt szegénynek választása. Idegességében ötször átrendezte a lakást, majd négy-öt alkalommal kitakarította a konyhát. Én mindig csak biztattam, hogy nem vészes a helyzet, nyugodjon meg! Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy már alig van szusszanásom, és már jön is a következő. Felhívtam Zsuzsát, akihez este fél 8-ra mentünk volna vizsgálatra. Közölte a várva várt hírt: Indulhatunk!

Bátyám és sógornőm gyorsan értünk jöttek, ahogy előre megbeszéltük. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, felöltözés és összekészülés után puccs, elfolyt a magzatvíz. Szegény sógornőm, Évi kocsija bánta a helyzetet, mert bizony az úton rendesen felavattam az első ülést. Nem baj, fel lett szentelve. :-)

Mikor beértünk a Szent Imre Kórházba, már a férjem ott toporgott az ajtóban. Az egyre sűrű fájások miatt nem ment egy szuszra a felmenetel, kicsit néha lemaradtam, a többieket előre parancsoltam. Zsuzsa boldogan várt, majd meg is vizsgált és kiderült, 1-2 centiméterre van már csak a kicsi feje.

Megszületett Benedek!El se hittem, hogy már itt tartunk! Bekerültünk az alternatív szobába, amit előre kinéztem magamnak. Kellemes fény, franciaágy, kád, illatok. A szülésnél a sógornőm volt velem. Ezt se sokan értették meg, de mi a férjemmel közösen döntöttünk úgy, hogy ő majd akkor szalad be, amikor már kint van a baba. Szemérmes vagyok ebből a szempontból, tudom, hogy így is velem volt minden egyes másodpercben. Főleg azért is, mert miközben világra hoztam a kisbabánkat, az ő zenéje szólt a lejátszóból – merthogy komolyzenész. Már el is következett a kitolási szakasz! Zsuzsa arra biztatott, engedjem el magam, engedjem útjára kisbabánkat. Így is tettem. Ekkor már csak arra koncentráltam, tudjak annyit nyomni, amennyit kell. Már amikor azt éreztem, hogy szétfeszülök odalenn, egyszer csak éreztem, hogy kibújt a fejecskéje. Guggolva, az ágynak támaszkodva, majd állva és ismét guggolva szültem meg a kisbabánkat, aki hangos sírással köszöntött minket.

„Na mi lett?” – kérdezte Zsuzsa. Az első pillantásom a babánk lába közé esett. „Fiú!” – örömködtem. :-) Benedek baba megérkezett, aki nagy hanggal közhírré tette, hogy a világon van. Férjem gyorsan be is jött, majd együtt töltöttük hármasban az első közös két óránkat, mint egy igazi család. Kisfiam ahogy azt kell, először lekakilt, majd gyönyörűen szopizott egy órát. Férjem karjában aludt el, amitől mindketten rendesen meghatódtunk, és ez a meghatottság azóta is tart, 10 hónapja.

Ennél szebb szülést kívánni sem lehet, amilyen nekem volt! Szerintem sok múlik a hozzáálláson, a segítőkön, és az ember optimizmusán. Én a legjobb szülésznőt kaptam, és a legszebb környezetet hozzá. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy amikor erre a napra visszagondolok, valami felejthetetlenül pozitív élmény tér vissza minden alkalommal.

Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!