Ez a szüléstörténet különösen kedves a szívemnek. A szülők bár mindketten örömmel várták nem tervezett babájukat, kapcsolatuk nem sokkal a fogantatás előtt megromlott. Jelenleg együtt nevelik kislányukat, de nem alkotnak egy párt. A kicsi lány már elmúlt 1 éves, de most a szüléstörténetet újraolvasva átélhettem a vajúdás minden pillanatát: a kezdetét, a nehézségeit, a végső lendületet és a természetes szülés mélyről jövő örömét. Milyen jó dúlának lenni! :-)
Egy szép napsütéses napra voltam kiírva. Előző este úgy feküdtem le aludni, hogy elmondtam a kislányomnak (első pillanattól kezdve biztos voltam a nemében), most már tényleg jöhet, amikor akar (addig az áldatlan állapotok miatt próbáltam visszatartani Őt, a lakásátalakítás-felújítások okozta káosz, kosz, feszültség…). 2 nappal később keltem fel kora reggel úgy, hogy tudtam, eljött a pillanat: hívtam a bábaasszonykánkat és drága dúlánkat Orsit, majd a halálraítéltek nyugalmával, csendes derűvel kezdtem készülődni ráérősen. Körülöttem ettől mindenki még idegesebb lett… Az apuka egészen a vajúdás kezdetéig félvállról vette a várandóságot és a szülést, a szülés során szembesült azzal, miről is van szó.
Taxival mentünk be a kórházba, és a kevés piros lámpának köszönhetően hamar beértünk.
Miután a szülésznő megvizsgálta a méhszájamat (3 ujjnyira voltam kitágulva), a vajúdóba vezetett, hogy ott hagyjam a holmimat és átöltözzek. Nagyon sokan vajúdtak, meglepő és némileg bizarr volt látni-hallani más nők nyögdécseléseit, sóhajtásait,, ahogy ki-ki a maga módján, fekve, állva, ülve próbált előbbre jutni… Míg ott voltam, bejött az ügyeletes doki, és én akkor hálát rebegtem magamban, amiért mégis választottam orvost, mert az ügyeletes bizony elég mogorva és goromba volt a hozzá tartozó kismamához.
Szerencsémre szabad volt az alternatív szoba, rögvest el is foglaltuk hárman, mivel közben megérkezett Orsi is. Kezdetben úgy éreztem magam, mintha egy otthonosan berendezett szállodai szobában lennék, ahol 2 ember kíséretében, ill. őrizetében kellene eltöltenem bizonytalan időmet. Elkezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg szülni fogok. Erős, napsütéses nyári délután volt. Úgy éreztem, mintha kintről is látnának, ezért elsőként a függönyöket húzta el Orsi a kérésemre. Próbáltam ellazulni, de inkább feszültebb lettem. Nem találtam a helyem. Kínos volt ott feszengeni 2 fantasztikus ember társaságában, akik azon voltak, hogy minden úgy alakuljon, ahogy nekem jó, én meg legszívesebben hazamentem volna…
Apuka is betoppant, miután Orsiék szereztek neki zsilipruhát, amit nekünk kellett volna előre… Ott voltunk immár 4-en, a bábám jött-ment, várta a doktornőt, átadva a terepet Orsinak, aki lelkesen sürgött-forgott (ettől lelkiismeret furdalásom lett, amiért nem bírok ráhangolódni a vajúdásomra). Apuka is feszengett, bár nála az ellenkezője lett volna furcsa. Hirtelen megrohant a gondolat, hogy egyedül akarok lenni. Vágytam arra, hogy csak mi ketten legyünk, a kisbabám meg én. Hogy megbeszéljük ezt az egészet… Mármint a szülést, a születését, a hogyan-t… És megteremtsük ketten hozzá a bensőséges, oldott légkört, amibe akár jöhetnek vissza a többiek… Hiszen a 9 hónapot is javarészt meghitt édes kettesben töltöttük…Valami ilyesmi kavargott bennem akkor. De nem mertem ezt hangosan kimondani, pedig Orsival korábban már megbeszéltük, hogy bármit kérhetek, tegyek aszerint amit jónak érzek… Akkor ott valahogy mégis képtelenségnek tűnt kiküldeni ennyi tünemény embert.
A hangulatot illetően Orsi nem adta fel (ami nagyon jólesett). Elővett cd-ket, amiket hozott, vizet engedett a kádba, hogy beleülhessek, Apukát is próbálta oldani csevegéssel. Én belül makacsul ellenálltam, pedig addig még minden a terv szerint alakult, nem volt okom panaszra… akkor meg mi a gond velem? Mi gátol? Mert azt tudtam, hogy bennem van valami, amitől nem akar megteremtődni az intimitás, a ráhangolódás…
A kádban jó volt ücsörögni, akárcsak az otthoniban, csak itt többen figyeltek leplezve, leplezetlenül, ami továbbra is zavart, bármennyire is az ellenkezőjére vágytam… Eleinte még a ruhámat sem dobtam le, nyakamig felhúzva feszengtem, mint egy kamaszlány. Végül a doktornő is megérkezett, mosolyogva beköszönt, majd kiment, és csak olyankor jött be, amikor a szülésznőm megvizsgálta a méhszájamat. Na, ez volt az egyik, ami borzasztóan zavart, de nem volt merszem szóba hozni, a másik pedig, hogy vadidegenek többször ránk nyitottak vajúdásom alatt, azonmód kizökkentve ezzel engem a ráhangolódásból.
Orsitól kaptam egy szendvicset, amit félig elmajszoltam, hogy legyen valami a gyomromban a reggeli kávé mellett. Inni viszont nem nagyon akaródzott. A bábám és Orsi felváltva próbáltak itatni, de nem ment. Amúgy sem iszom eleget, de a vajúdásom alatt kínszenvedésként éltem meg minden korty vizet. A szülésznő hiába figyelmeztetett a nem-ivás lehetséges következményeire…
A kádból kiszállva a labdáé lett a főszerep, ekkor jött vajúdásom legszebb „felvonása”: Apuka mögöttem ülve átölel és masszírozza a derekam, Orsi pedig előttem ülve rendületlenül készíti nekem a zsályapakolásokat, amikkel hasamat borogatta, ezzel enyhítve a fájásokat. Ezek csodás, meghitt pillanatok voltak, de ennek vége szakadt, amikor a szülésznőm újra bejött méhszájat vizsgálni (grrrr…!). Rögvest visszarántott a rideg valóságba, pedig már kezdtem az optimális vajúdáshoz szükséges transzcendens állapotba kerülni…
Néhány ilyen méhszájvizsgálat után kiderült, nem tágulok elég gyorsan. Aggódni kezdtem és elöntöttek a gondolatok. Atyaég, most már tényleg szülni fogok hamarosan!!! Orsi és Apuka biztatásképpen mondogatni kezdték, hogy mindjárt itt lesz a kisbabám, de ez a mondat inkább rémisztően hatott rám. Akkor, ott szembesültem egyik félelmemmel, az anyaság gondolatával. Azt éreztem, hogy le akarom állítani az egészet, vagyis csak felfüggeszteni a vajúdást, hazamenni, aludni egy nagyot és aztán folytatni. Bármilyen képtelenségnek tűnt, mégis ezt éreztem akkor ott jobb megoldásnak, mint megszülni. Közben szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, nem mertem felvállalni őket, ehelyett azt kezdtem el hajtogatni, hogy „nem bírom tovább” (volt benne igazság)…
Már a labda sem volt jó, a bordásfalon lógva próbáltam nyomni, mert egy újabb méhszáj vizsgálattal megtudtam, hogy majdnem teljesen kitágultam, már csak 1 ujjnyi hiányzott… A bábám ekkor bevetette magát, hozott titkos „bosziszereket”, amiket szagolgatnom és innom kellett, de semmi… Aztán amikor egy kis időre ledőltem az ágyra, Apuka elkezdte a bokám azon pontját masszírozni, ami az indiaiak szerint beindítja a szülést. És lám, tényleg adott egy nagy löketett, éreztem, ahogy távozik egy kis magzatvíz meg némi vér… Újra bordásfal, guggolva kapaszkodom, nyögök, nyomok, hallom a biztatásokat „mindjárt itt lesz!” „Nagyon jól csinálod” … én meg „De mikor mindjárt?” Meg: „Nem bírom tovább!”… Akkor még az a gondolat is átfutott rajtam, hogy fog tudni kibújni a kisbabám sérülés, ill. szakadás-mentesen? Hiszen gátvédelemben akkor még nem részesültem…
Kezdtem kétségbeesni. Úgy éreztem, fogytán az erőm és egyre türelmetlenebb vagyok. Mintha attól tartottam volna, hogy megtudják kimondatlan gondolataimat, hogy megijedtem a rám váró anyaságtól. Mert mi van, ha rossz anya leszek? Meg rossz szülők az Apukával…? Különben is, olyan jó volt várandósnak lenni…
A doktornő józanított ki: már túl voltam egy négykézláb Apukába kapaszkodós, lepedőt összekakilós, majd Apukával „táncolós” vajúdási pozitúrán, amikor a doktornő komoly arccal, de kedvesen kijelentette, hogy át kellene menjünk a másik szülőszobára, hogy infúzión vizet kaphassak és oxitocint. (Előtte Orsiék megadták annak lehetőségét, hogy természetes módon jussak oxitocinhoz, más néven „boldogság-hormonhoz”. Vagyis magunkra hagytak Apukával, hogy összebújhassunk. De ez sajnos nem működött ott, akkor… Az Apuka, bár felülmúlta várakozásaimat, és meglepően figyelmes, gyengéd és kitartó volt önmagához képest is, számomra túl későn jött örömnek bizonyult kedves odaadása, ami inkább zavarba hozott, hiszen az ezt megelőző hónapokban többek között ezt a hozzáállást, ezeket a gesztusokat hiányoltam Tőle…)
Lemondóan átköltöztem hát az orvosi szülőszobába, ahol felfeküdve hagytam, tegyenek velem, amit jónak látnak. Innentől már a doktornő vette át az irányítást, miközben a bábám komoly, hosszú és fáradtságos munkába kezdett gátam védelmében – nemhiába. Nem lehetett könnyű dolga, mert én bizony nem tettem előzőleg szinte semmit gátvédelem címén. Az utolsó hetek olyan borzasztóan teltek, ami az otthoni hangulatot illeti. Nem volt egy nyugodt percem és ügyelnem kellett arra, hogy a szülés ne attól induljon be, mert ideges, rosszkedvű és fáradt vagyok… (Hányszor de hányszor megríkatott Apuka a viselkedésével az utolsó hónapban is… Ráadásul az utolsó 2 hétben már veszélyeztetett állapotba kerültem, mivel kinyílt 1 ujjnyira a méhszájam, ettől még több nyugalomra, megértésre, pihenésre és jó szóra lett volna szükségem).
Na, ennyit a „bizonyítványomról”, térjünk vissza a szülőszobára. :-)
Azért is külön hálás vagyok, hogy még ebben a helyzetemben is segítettetek más testhelyzetbe hozni, csak ne kelljen hanyatt fekve megszülnöm! Erőm fogytán segítőim felváltva tartottak karjaikkal, biztattak szeretetteljes, ámde határozott szavakkal, s ezalatt éreztem, kezd végre létrejönni az az atmoszféra, ami alapfeltétele egy szép szülésélménynek! :-) Igen, ott, a végső órákban, a félhomályos, feszült várakozással és némi rémült izgalommal kevert levegőben keletkezett egyfajta bensőséges hangulat…
Ezt csak erősítette az a fordulat, amikor egyszer csak megjelent az ügyeletes doki, akivel a doktornő számomra baljósan beszélgetni kezdett. Ekkor újabb hálát rebegtem el, amiért nem hagyatkoztam vakon az ügyeletes orvosra… Akkori állapotomban annyit kivettem a beszélgetésükből, hogy a császármetszés is szóba került. Na, ettől annyira megrémültem, hogy összeszedve maradék erőmet, az „egy életem, egy halálom” érzésével néhány órán belül, pontosan 23:40-kor megszültem kicsi hajas babámat. Emlékszem Orsi „Fantasztikusan csinálod”, a szülésznőm „Dehogynem bírod”, a doktornő „Meg tudja szülni” és Apuka „Kislányunk mindjárt velünk lesz” mondataira, miközben felváltva szorongattam a kezüket vagy tartottak egy-egy nyomás alatt, mind plusz erőforrásnak bizonyultak. És amikor a bábám biztatására megérintettem kisbabám előbukkanó haját, olyan nem várt, földöntúli boldogságérzet fogott el, ami elsöpörte félelmeimet, kételyeimet és megadta a végső erőt Kincsem érkezéséhez. :-) Nagyon büszke voltam Rá, olyan kitartó és ügyes volt már akkor is, higgadtan kezelte a helyzetet (szívhangja végig egyenletes volt), igazi kis Tündér! Azóta is csak csodálni és imádni tudom, sokkal bölcsebb, mint én, és angyali a természete. Nagy tanítómesterem Ő. :-)
Az is érdekes érzés volt, hogy mikor az utolsót nyomva kint volt a kislányom, az első gondolataim egyike az volt, hogy de szülnék még egyszer, hogy átélhessem ezt az egészet újra! Mert abban a pillanatban semmissé vált minden kellemetlenség, és az egész egy csodás, megismételhetetlen élménnyé változott. Fura, de így volt.
Köszönöm Nektek, hogy mindvégig hittetek bennem, és nem hagytátok, hogy feladjam. Köszönöm kedves bábám, hogy gátmetszés-és repedés nélkül szülhettem meg első babámat, nem szűnő derűdet, ami nem hagyott „elborulni”! Köszönöm Orsi, hogy töretlen kedvességeddel mellettem álltál végig, és gondoskodtál olyasmikről is, amikről nekem meg az Apukénak kellett volna, és köszönöm a Doktornőnek is, hogy nem hagyta a császármetszést és végig támogatott.
Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!