Edina testben és lélekben felkészülve várta kisfia megszületését, és ugyanígy testben és lélekben, teljes átéléssel volt jelen a vajúdás és a kitolás idején. Nem állt ellen a benne tomboló erőknek, hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok. A jelenlét, az átélt pillanatok számítottak csak. „Egyszerűen minden csak volt, és így volt tökéletes.”
Hálás köszönettel Csattos Ilona életterapeutának, aki ráébresztett a bennem rejlő tudásra, dr. Bata Barnabásnak, aki végig kísérte a várandósságomat és, JELEN volt velem a szülésnél, a siófoki kórház személyzetének, és legfőképp hálás köszönet a Férjemnek, Lacának, és a megszületett csodás babánknak, Olivérnek. Kezdjük az elején: csodálatos 9 hónapot töltöttünk el együtt, egy testben. Minden figyelmemet neki szántam. Tudtam, ha nekem jó neki is, így teljesen problémamentes babavárás után elérkezett a nagy nap: október 19! Ekkora mondta a doktor bácsi, hogy várhatjuk őt, de csak nem akart kibújni. Megtettem mindent: rengeteget kirándultunk, hátha a sok séta majd beindítja a dogokat, mindenféle születésindító bábakoktélokat ittam :o), beszéltem hozzá, győzködtem minden rendben, nagy szeretettel várjuk. A szülésre mindvégig úgy gondoltam, hogy nem lehet rá felkészülni, ahogy a pillanat hozza, majd akkor tudom, mit tegyek. Ha úgy kell lenni, akkor megindítják a szülést, ezt is elfogadtam. 2010. október 24-én megtörtént aztán minden magától.
Gyönyörű szombati nap volt, így elindultunk kirándulni. Csak úgy, mert jól éreztük magunkat. Egész délután az erdőben sétáltunk, csak arra figyeltünk, ami történik. A madarak, a fák, az illatok, a fények, minden, ami körülvett. Észre sem vettem, hogy a nagy pocakommal órákat sétáltam… akkor eszembe sem jutott, hogy majd ettől aztán biztos kibújik Olivér, csak élveztem, amit teszek. Este jól esett a nagy túra után lepihenni, és éjjel kezdődött minden! Tudtam, ez AZ, nemsokára találkozunk. Pár óra elteltével, ahogy erősödtek a fájások elindultunk a kórházba.
Azokról a dolgokról beszélgettünk az úton, amit nagyon sokan megkérdeztek tőlem a várandóság alatt: félek-e a szüléstől, elképzeltem-e, hogy hogyan lesz. Én erre mindig azt válaszoltam nem tudom, hogyan lesz. Egyet tudtam, csak: úgy fogom megélni a szülést, amire és ahogyan figyelek. Ha a fájdalomra figyelek, fájdalmasan, ha a jelen pillanatra, akkor lehet akár orgazmushoz hasonlítható élmény is. Rajtam áll milyen lesz.
Hajnali 2-kor érkeztünk meg a kórházba. Egy kedves szülésznő elvégezte a szüléshez szükséges teendőket. 4 óra körül mentünk be a szülőszobába. Jól belaktuk a helyiséget, zenét indítottunk, illóolaj párolgott, minden készen állt. Erősödtek is a fájások rendesen. 5-kor benéztek hozzánk és mondták, na ezek már „igazi” fájások. Egy labdán ücsörögve vártam a dolgok menetét. Nem csináltam semmit, csak figyeltem. Figyeltem mindenre, ami történt. A zenére, az illatra, a férjem, Laca kezére, ahogyan a bőrömhöz ért és masszírozta a derekamat, a „fájásokra”, de inkább hívjuk őket méhösszehúzódásoknak, és figyeltem az ütemes kis szívhangra, ami folyamatosan szólt a pocakomból.
Minden pillanat egy születés volt, és elmúlás egyben. Nem vártam a végét a vajúdásnak, csak figyeltem mi történik velem.
8 óra körül az orvosom úgy gondolta, hogy megrepeszti a magzatburkot. Kiderült ekkor, hogy meconiumos a magzatvíz, így kisfiamnak nagyon gyorsan ki kell jönnie, és én még csak 2 ujjnyira voltam kitágulva. Egy pillanatra meg is ijedtem, és akkor éreztem csak fájdalmat, amikor az ijedségre figyeltem, és nem arra, ami éppen történik. Ez elég nagy jelzés volt ahhoz, hogy vissza tudjak térni az igazi valóságba, és minden menjen tovább a maga útján. Erősödtek a méhösszehúzódások, csak azt tudtam, hogy hagynom kell bármi is történjék. A testem elkezdett külön életet élni. Egy-egy „fájásnál”, hol a kezem, hol a fejem, hol az egész testem rángatózott, remegett. Láttam, hogy kívülről elég furán néz ki, pedig nekem nem fájt. Nem fájt semmi. Nem tudtam, nem is akartam uralni a testem. Csináljon, amit akar, az nem én vagyok, gondoltam. Nem érdekelt, hogy néz ki a dolog kívülről, nem érdekelt, hogy más mit gondolt, csak hagytam mindent. Én csak élveztem azt az iszonyú „vihart” ami tombolt bennem, nem álltam ellen neki. Nem álltam ellen semminek. Az orvosom közben próbált segíteni, és ő is csak azt érezte, amit én. Nem volt ellenállás, a méhnyak már eltűnt, amerre az ujját húzta arra tágult bennem minden. Sehol nem repedt el semmi bennem, nem kellett vágással sem segíteni Olivérnek.
Ő csak jött, jött magától. A szülőszoba falán volt egy írás: „..Rejtelmes erők tolják a babát bentről kifelé, fentről lefelé…” Ez így van, és Ő csak jött, és jött és én csak mosolyogtam. Nem volt fájdalom, nem volt eufória, nem volt semmi. De ez volt a legtöbb, amit valaha éreztem. És egyszer csak ott volt! 10 óra előtt 5 perccel ott volt Ő, egy 3830 grammos, 53 cm-es tünemény. Azonnal a mellemre helyezték, még a köldökzsinórt sem vágták el, és én csak élveztem, ahogy szuszog.
Sikerült minden pillanatban jelen lennem a szülés alatt, így eddigi életem legszebb élményének mondhatom. Szokták mondani, hogy a nők elfelejtik a fájdalmat szülés után, és csak a szépre emlékeznek. Én azt tudom mondani, hogy nem felejtettem el semmit, mert nem volt mit. Jelen volt velem együtt minden, éreztem a dolgokat, de nem tudnám azt mondani, bármire hogy jó vagy rossz volt. Egyszerűen minden csak volt, és így volt tökéletes.
Nem mindenkit ragadott magával ez az energia a szülőszobában, de aki számított tényleg velem volt, a férjem az orvosom, a gyerekorvos. Azt tudom csak mondani, hogy nem volt különb Pillanat a szülés, bármely más igaz Pillanatnál így lehetséges az, hogy az orgazmushoz hasonlítják. Mondhatom én is akár, hogy ahhoz hasonló, csak tízezerszer erősebb, de igazán nem is lehet semmihez hasonlítani. Ezt csak meg lehet tapasztalni.
Hát így történt Olivér születése.
Olvass további szüléstörténeteket a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!