Kriszti kismamanaplója – Várva várt babánk születése

Mi is lehetne szebb és aktuálisabb bejegyzés így karácsony környékén, mint egy szép szüléstörténet? Kriszti 9 hónapon át jegyezte le gondolatait és érzéseit a Dúla blog kismamanaplójába. Következzen ennek megkoronázása: a szüléstörténet!

Vártuk, hogy történni fog-e valami éjszaka. Az este sóhajtozások közepette telt, fura volt, hogy ez a hosszú túlhordás és esetleg a másnapi szülésindítás velem történik, de gondoltam, ennek is megvan az oka. Későn feküdtünk, talán arra vártam, hogy míg ébren leszek, történni fog valami. Hát nem. A reggeli ébresztőig sem történt semmi. Úgy keltem ki az ágyból, hogy görbült a szám. Készülődtünk, az úton a kórház felé nagy csendben voltunk Apácskával, feszülten ültünk és néztünk előre. Közben el tudtam végre fogadni, hogy nem a babám jelére fog ő megszületni, hanem egy külső jel hatására. Akkor már csak azt kértem, hogy sikerüljön így, nehogy sikertelen legyen az aznapi oxytocinos indítás, és másnap újra kelljen kezdeni, esetleg harmadnap már császármetszés legyen. Főleg, hogy akkor már szülésznőm sem tudott volna már velem lenni.

Ahogy beértünk, ő már várt minket. Felvétel, kedélyes beszélgetés, dolgozott rajta, hogy pozitív legyek, átöltözés és búcsúzás Apácskától. Ő nem jöhetett addig be a szülőszobára, míg nem történik valami érdemleges… Ez nehéz volt… Odabent a szülőágyon megkaptam a pocakomra a ctg-t, karomba a kanült, és kezdett csöpögni az oxitocin. Fura volt az a várakozás, feküdtem csöndben, szülésznőm ült mellettem, és az a várakozás, hogy nem tudni, mikor és mi lesz ebből, folyamatos izgalommal járt.

A szülészorvossal az volt az egyezség, hogy ha már lesznek fájások, jön, megvizsgál, és ha tudja, megrepeszti a burkot, hogy onnantól dolgozzon a saját testem is – ezt én így interpretáltam magamnak, talán ő csak gyorsítani akart a dolgon, vagy éppen azt akarta, hogy aznap biztosan megszülessen végre a babánk.

Szerencsére ez a bizonytalan izgalom nem tartott sokáig, mert alig telt el fél óra, az oxitocin adagjának lassú emelésével egyszer csak éreztem valamit az alhasamban. Egy fájdogálást, amire hetek óta nagyon vártam…. Hetek óta nagyon-nagyon vártam!!! Beugrott, hogy ezt az örömöt már egyszer átéltem. Első, Marci fiamat hordtam túl öt nappal, és a hatodik napon ugyanígy kezdődött az ő születése. Mosolyogtam. Reagált a szervezetem.

Ezek a fájások kétpercenként jöttek, egyre erősebbek voltak, de még közel sem volt, sőt, nagyon távol az igazitól. De végre történt valami. Azonban akkor ki kellett mennem vécére, mindent lecsatlakoztatott rólam szülésznőm, bízva benne, hogy ahol abbamaradt, ott folytatódik minden. Akkor loptam odakint egy ölelést Apácskával. Aztán nem folytatódott ott minden, ahol abbamaradt… Megint el kellett telni majdnem fél órának, mire visszaértünk az előtte-állapothoz. Igen, ebből látszik, hogy az oxitocin mű, nem a saját testem dolgozott magától… A fájások viszont erősebbek lettek, jobban fájtak. Ennek nagyon tudtam örülni, még mosolyogtam fájás közben, mondtam, hogy már közeledik a mértéke az igazihoz. Fájásról fájásra jobb volt. Nemsokára újra mellékhelyiséget akartam látogatni (ne gondoljátok, hogy sok idő telt el, kb. fél óra ), szülésznőm nem engedte, helyette rögtönzött egy vécét odabent. Szülőszék, alá ágytál. Közben volt egy olyan érzésem, hogy túl sok a folyadék, ami távozik, mintha magzatvíz is lenne. Szülésznőm ebben kételkedett, látva a mennyiségét és színét.

Mondanom sem kell, hogy ahogy a szülőszékre leültem, tehát függőlegesbe kerültem, illetve a lehetséges magzatvízszivárgás miatt nagyon beindultak az összehúzódások. Utána egy darabig álldogáltam e célból, de az ájulás kerülgetett, úgyhogy szülésznőm gyorsan leültetett. Nemsokára jött az orvosom, ő is örült a változásnak. Na akkor már kifejezetten nehezemre esett mozogni, de még két összehúzódás között fel tudtam feküdni a vizsgálatra. Vártunk a fájásra, jött, és orvosom próbált burkot repeszteni, próbálta, próbálta, nem ment. Vártunk az újabbra, jött, akkor sem ment. Megint, megint nem. Mondja, hogy szerinte nincs. Magamban örültem, hogy tényleg jól éreztem az imént, valóban a burok már megpattant, a víz távozott.

Nem is tudom pontosan, hogy ekkor már bent volt-e Apácska, de végre bent lehetett. Felgyorsultak az események. A ctg-kütyüt levette szülésznőm rólam, kaptam egy labdát, azon üldögéltem. Na nem ilyen kényelmesen, ahogy ez hangzik.  Két összehúzódás között hátradőltem, Apácska tartott. Fájások alatt alkalmaztam a jógalégzést, sok oxigén a pocakba, a fájdalom fekete füstként távozik. Néha segített, néha nem. Kezdett olyan érzésem lenni, mint nagylányom születésekor, ahol a kapott oxytocin hatására kibírhatatlan fájdalmaim lettek. Szülésznőm tanácsolta, álljak fel a labdáról. Csak ráztam a fejemet. Nagyon fájt. Közben rájöttem arra is, hogy én mozdulatlanul szeretek vajúdni, megtalálni egy jó pózt és úgy vajúdni. Ez most megtörtént, jó volt a labdán ülni, és sodródni az eseményekkel. Más dimenzióba nem kerültem, és éreztem, hogy olyan gyorsan megy minden, hogy nem is fogok. Annyira jelen voltam, hogy még arra is figyeltem, hogy ha tudok, ne támaszkodjak teljesen Apácskára, mert mögött nincs támla, nehéz tartania. Addig nem futotta erőmből, hogy megkérdezzem, bír-e. Azonban a 6 évvel ezelőtti kontrollálhatatlan fájásaim újra eszembe jutottak, amikor egy összehúzódás alatt nem tudtam úgy lélegezni, ahogy kell. Elszaporáztam, és majdnem elveszítettem az uralmamat felette. Szülésznőm javított a légzésen és visszatértem.  Utólag úgy érzem, hogy a hasonlóság a nagylányom születése és e között a vajúdás között a kapott oxitocinnak tudható be.

Felgyorsultak az események. Jött az orvosom, egy orvostanhallgatóval, bólintottam, jöhet, már kezdett mindegy lenni minden… Borotválás és beöntés ellen azért tiltakoztam volna, főleg, mert ahhoz nagyon sokat kellett volna mozognom. Orvosom megvizsgált, az ágyra mászás nagy gondot jelentett, mert nem volt elég az idő két fájás között, hogy ezt az utat megtegyem. Kezdtem sikogatni, elcsúszni a fájáson, elveszíteni magamat. Szülésorvosom biztatott, lélegezzek nyugodtan. Vizsgálat után mondta, hogy az előkészítéstől már nem kell tartanom, mert kb. a kitolás van hátra! Örültem! Nagyon! Kimutatni nem tudtam, mert nagyon-nagyon fájt. De tényleg, végre eljött az idő, hogy valóban nyomhattam, vége lett az átmeneti időszaknak, ami mindig annyira nehéz… Szülésznőm irányításával és segítségével újra életet adhattam babánknak! Ennyire még soha nem éreztem a feszítő, égető érzést kitolás közben, ennyire még soha nem remegtem bele. És ekkora eufóriát még soha nem éreztem, amikor vége lett mindennek és maradt a Csoda! És ennyire még soha nem lepődtem meg a nemén: lány!!! Láááány???? Egyik gyermekünknél sem kérdeztük meg, mi lesz, őt sem, de valahogy a fogantatásának idejéből és innen belülről úgy gondoltam, hogy fiú lesz. Lány! Ágnes! Nagy meglepetés volt! Egyensúlyban van a nemek aránya! Rögtön hasamra kaptam, hitetlenkedő könnycseppek, nevetések közepette, és ahogy szabad és kértem, ott volt egészen 1 órán keresztül. Nélküle nehezen viseltem volna a varrást, ami ennyire még soha nem volt kellemetlen. Gátvédelem ellenére sajnos a korábbi gátmetszések hege felrepedt. Hihetetlen volt, hogy pár órája még kétségek között izgultam az egész nap kimenetele miatt, most meg, az első csepp oxitocintól kb. 3 óra múlva, ott szuszog a kicsi lányom rajtam, örömmel sóhajtozom, hogy végre vége, Apácska, aki soha ennyire még nem érzett együtt velem és nem sajnált, nagyon megkönnyebbülten néz rám. Ennél szebb pillanat nincs a világon!

Egy óra múltán szülésznőm elvitte Ágnest, előtte tippeltünk, mennyi lehet a súlya. Felöltöztetve hozta vissza és mosollyal, hogy mindenki alulbecsülte, mert Ágnes 4900 grammal bújt ki! Nagyon nem lepődtünk meg, mert egyre nagyobbak lettek a babáink, de azért néztünk, hogy hát az majdnem öt kiló!

Hát így történt, hogy újra átélhettem a születés csodáját. Bármikor újra! Bár summázva a várandósságomat, azt kell mondjam, nem volt panaszmentes, sőt! Vajúdás alatt megfogalmazódott bennem, hogy öreg vagyok én már ehhez, átadom a stafétabotot a fiatalabbaknak. Persze vajúdó anya nem tudja, mit gondol, ezt is meg tudom bocsátani magamnak! Az ötödik babát is nyitott szívvel fogadnám!

Olvass még több szép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!