Nóra kisbabája császármetszéssel született. Megint egy szüléstörténet, ahol nem a történéseken, hanem az érzéseken a hangsúly. Kedves Nóra, köszönöm, hogy megírtad.
Nem is olyan könnyű elkezdeni… Mivel császármetszéssel jött világra kisfiam, Benedek, ezért inkább az előzményeket írnám le nagyobb részletességgel. A császármetszés oka a medence végű fekvés volt, aminek a kockázatát nem vállalta az orvosom. Kis kitérő: Gyönyörű pocakos képeket készített rólam Szakál Szilvi profi fotós, és ami az egészben nagyszerű, hogy az utolsó pillanatban történt mindez, egész pontosan 2 nappal a szülés előtt… :)
Talán kezdem a szülés előtti nappal, hiszen tulajdonképpen csak pár percen múlt, hogy szerdán vagy csütörtökön fog megszületni a mi kis Benedekünk… Kicsit meseszerűen kezdve, egy szép nyári nap volt, amikor is legjobb barátnőmet Timit és tündéri két kis csemetéjét, Bálintot és Csongit vártam „vendégségbe” hozzánk. Azért tettem idézőjelbe a vendégség szót, mert drága barátnőm a lelkemre kötötte, hogy semmivel ne készüljek, ha eljönnek hozzánk, mivel egy hét múlva vagyok kiírva programozott császárra és ilyenkor már tényleg kímélni kell a kismamákat. Persze volt finom ebéd, meg játszótéren mókázás, nagy séta és miegymás… Nem szaporítom a szavakat, röviden annyi, hogy csodálatos napunk volt, meleg nyári nap, egy nagyon tartalmas, vidám nap. Délután, nagyjából fél hat magasságában Timiék fogták a sátorfájukat és búcsút intettek, mondván, hogy már csak jövő héten találkozunk a kórházban…
Miután elmentek, és hamarosan meg is érkezett férjem Balázs. Éppen a fél hetes híradót kezdtük el nézni, amikor egyre gyakrabban kezdtem, enyhe menstruációs fájdalmakat érezni. Amit tudtam, úgy gondolom elolvastam a szakirodalmakban, tehát ezeket a kisebb fájásokat én jósló fájásoknak tudtam be… De aztán fél 8 körül előkaptam a telefonomat, beállítottam rajta a stopper funkciót és mérni kezdtem azokat a bizonyos fájásokat. Volt, amikor 5-6 percenként jelentkeztek, nagyjából 30-40 másodpercig, de olyan is előfordult, hogy 8-9 percig semmi… Igazából nem is tudom miért, mert izgalom, kétség egyáltalán nem volt bennem, felhívtam a kórházat, hogy ebben az esetben van-e valamilyen teendőm… Amikor elmondtam a hölgynek, aki felvette a telefont, hogy miket tapasztaltam az elmúlt másfél-két órában, csak ennyit mondott nekem: „Miért van még otthon, mire vár, már rég itt kellene lennie.”
Ekkor egy picit megijedtem és közöltem a Párommal, hogy irány a kórház. A szükséges dolgok már hetekkel ezelőtt össze voltak készítve, így csak autóba kellett ülnünk.
Amint megérkeztünk, rögtön megvizsgált egy orvos, rátettek CTG-re és csak annyi mondtak, hogy várjak. A választott orvosom ekkor éppen a szabadságát töltötte valahol külföldön, így a korábban megbeszélt helyettesítő orvosra vártam, hogy Ő mit mond. Az ügyeletes orvos telefonon konzultált a helyettesítő orvossal, aki végül úgy döntött, hogy nagy valószínűséggel még ma világra segíti a mi kis szemünk fényét, de teljes bizonyossággal ezt csak akkor tudja megmondani, ha beérkezik a kórházba és megvizsgál. Nagyjából este 11 óra körül érkezett meg, és a vizsgálat után a szemembe nézett és azt mondta: „Itt ma-holnap baba lesz!”
Na ekkor kezdtem el nagyon izgulni, mert őrületesen váratlanul ért. Annyira azt éreztem, hogy ezek még nem valódi fájások. És tudom, hogy a szülések az esetek többségében váratlanul kezdődnek, de nekem előre lefixált időpontom volt…
Betoltak a műtőbe és nekiláttak a szükséges teendőknek. Ahogy körbe néztem, olyan rideg-hidegnek, idegennek tűnt minden, félelmetes is és egyben megnyugtató volt az a sok ember körülöttem. Aztán elérkezett az epidurális érzéstelenítés, amitől meglehetősen tartottam, ugyanis derékproblémáim vannak. Megtörtént a tű beszúrása – ekkor egy picit megkönnyebbültem. Egyáltalán nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Amikor megkérdezték, hogy érzem-e a zsibbadást, igazából fogalmam sem volt, hogy mit és mennyire kell ilyenkor érezni. Szó szót követett, kiderült, hogy nem jól adták be az érzéstelenítőt… Újra kezdődött az egész, de ez már szerencsére sikeres volt. Teljesen elzsibbadtam.
Egy ilyen helyzetben az ember különösen elveszíti az időérzékét. Elkezdődött a műtét. Furcsa érzések keringtek bennem. Milyen lesz a Picurka, mi lesz az első gondolatom, mikor adhatom neki az első, a leges legelső anyai csókomat… Nagyjából pár perc telhetett el, amikor meghallottam, hogy felsír. Meghallottam azt, amire annyira vártam már jóval régebb óta, mint kilenc hónap… A következő pillanatban már oda is hozták mellém a CSODÁT, azt a picike kis emberkét, aki kilenc hónapon keresztül mocorgott a pocakomban… Ekkor minden megszűnt létezni, csak mi voltunk, Ő meg én! Megindító érzés volt és lehet, hogy most ez túl közhelyesnek fog hangzani, de amint meglátott engem és találkozott a tekintetünk, rögtön, abban a pillanatban egy életre szóló, elszakíthatatlan kötelék jött létre kettőnk között. Annak a hatalmas fényáradatnak az ellenére, Ő csak engem nézett, annyira próbálta a szemecskéit nyitva tartani, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Ez az a tekintet, amit tudom, hogy SOHA nem fogok elfelejteni!!! Ha az arcomon legördülő könnycsepp beszélni tudott volna… sok mindent mesélhetett volna…
Fontos megemlítenem annak, aki olvassa a soraimat, hogy én az a nő vagyok, voltam, aki imádja a gyerekeket, de valahogy sosem tudtam egy újszülött, magzatmázas babára azt mondani, hogy szép… De akkor, ott, ez teljesen megváltozott. Ott volt mellettem Ő, a leges-legszebb, leges-legcsodálatosabb BABA, az én kisbabám!!! Megszületett, életet adtam a gyermekemnek! Ez a legnagyobb öröm egy nő számára, és amit csak mi nők érezhetünk és élhetünk át!
Olyan nehéz szavakba önteni ezt a csodálatos érzést, pedig ilyenkor az ember, szíve szerint a világba kürtölné, hogy anya lettem. Fantasztikus érzés, éppen ezért nem hiába tartja a mondás: ANYA CSAK EGY VAN!
Őszinte szeretettel kívánom minden nőnek, hogy legalább egyszer élje át az anyává válás csodálatos érzését!
Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!