Dóra születése

Apás szülésre készültünk. A várandósság elejétől kezdve fogadott orvosom volt, de mivel nyár a szabadságolások ideje, így benne volt a pakliban, hogy az orvosom nem lesz bent. Ez így is lett, és hogy mégis legyen mellettem egy olyan ember, akiben maximálisan megbízom, szülésznőt fogadtam.

Június 21-én este kerültem be a kórházba. Tapasztalatlan anyukaként fogalmam sem volt, hogy mik azok a jelek, amikre figyelni kell. Persze a kórházban elmondták, hogy mik azok a jelzések, amik arra utalnak, hogy beindult a szülés, de én mégsem voltam annyira biztos magamban. Szóltunk a szülésznőnek, aki bejött velünk a kórházba. Megvizsgáltak, és mivel még semmi jele nem volt annak, hogy a kisbabám meg szeretne születni, aludni küldtek. Az éjszakát kisebb fájásokkal vészeltem át, de a baba még mindig kényelmesen érezte magát odabent. A férjem egész nap velem volt, ami sokat segített. A szülészet a 3. emeleten volt, és elkezdtünk lesétálni a földszintre, majd vissza, közben a fájások közötti időt mértük. Amikor már elég gyakran jöttek a fájások bementünk az szülőszobára.

Labdán ülve vajúdtam, közben azt a rácsos ágyat szorongattam, amibe  a babákat teszik. Amikor jött a fájás, hang nélkül szorítottam a rácsot. Közben a férjem masszírozta a derekamat. Az orvos időnként megnézte, hol tart a tágulás. Amikor úgy gondolta, hogy eljött az idő, felfektetett az ágyra. Megrepesztette a burkot, ami után a fájások egyszerre intenzívebbek lettek. A szülésznő szerint ezek után már csak fél óra, és meglesz a baba. Sajnos nem így történt. A fél órásra becsült kitolási szak másfél órásra húzódott. Dóra feje nem tudott lejjebb csúszni a farcsontomtól, ami, mint kiderült a hüvelyem irányába hajlott. Ekkor hozták a vákuumot. Fogalmam sem volt, hogy mi zajlik körülöttem. A szobában addig csak az orvos, a szülésznő, a férjem és a csecsemős nővér volt rajtam kívül. Ekkor viszont egyre több ember gyűlt körém, és ez megijesztett. A várandósság alatt nagyon sok szüléstörténetet hallgattam meg, és mindenki más szülése járt ekkor a fejemben, miközben az enyém egyikhez sem volt hasonló.

A vákuum baba fejére került, majd húzott rajta egyet az orvos. Ekkor jött ki a fejecskéje, majd még egyet, és kint volt a kis teste is. Nagy megkönnyebbülést éreztem, mert addigra már nagyon elfáradtam. Még most is könny szökik a szemembe, ha Dóra születésére gondolok. Akkor  is azt mondtam, hogy az élményeim nem rémisztettek el, és biztosan szülök még.

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

Egyből ideadták a babát, és mellre rakhattam. Nem volt túl ügyes, de azért a szopóösztöne jól működött. A gátsérülésem elég nagy volt, ezért varrás is tovább tartott, mint ahogy az általában megszokott. A farcsontomat eltörték, hogy a gyerek feje kiférjen. Erre csak később jöttem rá, mert akkor senki nem mondta. Dóra is elfáradhatott a születése alatt, mert utána nagyon sokáig aludt, majd felébredve visszabukta a benyelt magzatvizet.

Július 25-én jöttünk haza a kórházból. Furcsa érzés volt, hogy akit hosszú hónapokon át vártuk, ott volt velünk. Igazából a szopizás itthon indult be igazán. Közel másfél hét kellett ahhoz, hogy Dóra ügyesen ráérezzen a szopizásra. Hasfájós, sírós baba volt. Sokszor annyira el voltam keseredve, hogy én is vele együtt sírtam. Volt olyan este, hogy végképp nem tudtam vele mit csinálni,  és a fáradtságtól hamarabb aludtam el, mint ő. Amikor felébredtem, láttam, hogy már Dóra is alszik. Aztán egyre könnyebb volt a vigasztalás, és elmaradoztak a hasfájós napok is.

Egy idő után a férjemmel úgy terveztük, hogy vállaljuk a kistestvért. Azt gondoltuk, hogy ketteske is olyan nehezen jön majd össze, mint egyeske. De nem így történt: Sára  első próbálkozás után megfogant. Nem így gondoltam, mert legalább 3 évet szerettem volna a két gyerek között. Több napig sírtam, amíg fel tudtam dolgozni, hogy csupán két év lesz a gyerekek között. Féltem a feladattól. Dórának már az első pillanattól kezdve mondtuk, hogy kistestvére fog születni. Gyakran jött a pocimhoz, hogy puszilgassa és beszéljen a testvéréhez. Amikor már érezni lehetett Sára mocorgását, azt tapasztaltam, hogy amikor Dóra leült mellém, a kicsi rögtön odahúzódott. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de egy idő után már kifejezetten figyeltem, és valóban: Dóra a jobb oldalamra ült, Sára is oda húzódott. Ha a másik oldalra, akkor pedig ott éreztem a kisbabám mocorgását.

(Hamarosan folytatódik Katalin története. Második kisbabájának, Sárának születését is itt olvashatjátok majd.)

 

[/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]