Mariannt korán, várandóssága 15. hetében ismertem meg. Készültünk a szülésére, és olyan jó most olvasni, hogy úgy sikerült minden, ahogy szerette volna.
A szülésem, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy maga volt a csoda! Minden, de minden úgy alakult, ahogy előre készültem, terveztem. Jó érzés, ha arra gondolok, tényleg nincs lehetetlen, ha az ember-minden kétséget kizárva-igazán hisz valamiben.
Hétfőn kezdődtek a fájások délután, de ezek inkább kószának mondhatóak, és örültem is neki, mert már nagyon-nagyon szerettem volna a kisfiamat látni. Így a vége elég nehéz volt már – inkább lelkileg, mint fizikailag. Nem gondoltam volna, de kezdtem megbarátkozni a gondolattal: én már örökre így maradok… Este még kivettünk egy filmet is, közben végig tudtam, fájásaim vannak, de nem olyan vészesek. Aztán 11 körül lefeküdtünk aludni. Na akkor már nem tudtam pihenni, mert éreztem, hogy egyre hosszabbak és fájóbbak a kontrakciók.
A szülésznőt éjfél körül hívtuk, hogy a fájások már egy órája 5 percesek. Azt mondta, menjünk be, és hívjuk fel majd onnan. Hajnali 1 körül indultunk itthonról, és negyed 2-kor értünk oda. Megvizsgáltak, és hívták a szülésznőt. Az alternatív szobában voltam, teljes hajnali csend, gyertyafény, fürdőkád nyugtató zene – pont ahogy szerettem volna.
