A kismamanapló utolsó része következik. Hamarosan Kriszti szüléstörténetét is olvashatod a Dúla blogon.
A negyedik terhességem (így a végén már tényleg az volt…) vége felé jártam. Hatalmas pocak, nagy fordulások, mozgások, türelmetlen várakozás. Mindez úgy, hogy legutóbb szigorú pihenésre intett a szülésznőm, nyíló méhszáj miatt antibiotikumot kaptam a szülészorvosomtól. Vártam a 34. heti vizsgálatát, vajon, hogyan áll most a méhszáj. Nagyon ideges voltam a váróban, mi lesz, ha tovább nyílt, mi lesz, ha ott kell hagynom a családomat és kórházban kell töltenem a következő napokat… heteket??? És mi lett? Semmi, a méhszáj változatlan. Örültem, de mellette bosszankodtam is. Hogy csak rám ijesztettek, teljesen világosan láttam, hogy a méhszáj nem bacik miatt nyílt, hanem egyszerűen csak negyedik baba, teljesen normális állapot, akár 30 hetesen is. Bosszantott, hogy elnyomódott az ösztön bennem, a bizalom a testem felé, a hit Istenben. Ez a felismerés kicsit visszafordított magam felé, hogy higgyek magamban, és újult erővel kezdtem az utolsó heteket.
Ha nem is a további méhszájnyílás elkerülése érdekében, de a fáradékonyság miatt sokat próbáltam pihenni. Anyukám továbbra is besegített mindenben, amiben csak tudott, amiben engedtem. Sok mindent én szerettem volna csinálni, hiszen az utolsó hetek fészekrakó ösztöne túlságosan is dolgozott bennem. Végre végleges formában szerettem volna látni a gyerekszobát. Ehhez először is egy nagytakarítás kellett. Ennek segítség nélkül már nem is ugrottam neki, főleg, hogy volt mellettem egy izgő-mozgó, nagyon aktív „segítő”, a kis harmadikom személyében. Anyukám nem értette az idő sürgetését, hiszen volt még a 40. hétig bőven 6 hét, de azzal nem számolt, hogy a 36. héttől már bármikor időben van és jöhet a baba, és hogy a takarítás után a babaruhák átmosása és vasalása is hátravan. Mondtam neki az én másfajta időszámításomat és motiváltságomat – így lett, hogy nekiugrottunk a gyerekszoba nagytakarításának.
A család élete ugyanúgy zajlott tovább szülői értekezletekkel, nyílt napokkal, ruhavarró versennyel, amelyen Julcsi lányom modellként mutatott be kedves ismerősünk által varrt ruhácskákat. Közben futottam egy szülés előtti utolsónak szánt fodrász-kozmetikus-pedikűrös kört is, tartottunk egy utolsó kettesben-délutánt Apácskával. A 37. héten megkezdődött az NST is, nagyon éreztem, hogy közeleg a vége, testileg is nagyon a határaimon jártam, és lelkileg is vágytam a Találkozásra. El is határoztam, hogy még egy NST-re elmegyek, és megindítjuk a babánkat kifelé a kétszer már jól bevált házi szülésindító módszerünkkel. Az volt a terv, hogy húsvétra már itthon is leszünk, hatosban.
Így hát az előtte hét utolsó simításokkal telt, rendeltem egy rugalmas hordozókendőt még, elintéztem egy nagybevásárlást és a szülőszobai cuccokat is összekészítettem. Húsvétra süti-ügyileg nem készültem, mert hát én nem leszek itthon, gondoltam, az ünnepet biztosan a nagyiknál tölti majd a család, vagy ha már valóban hazajöhetünk, biztosan átvállalják tőlem az ünnepi menüt.
Jelentem, a házi szülésindítási módszerünk ezennel nem működött. Gondoltam, hát ha nem rögtön indul az útjára a babánk, majd indul másnap, vagy harmadnap. Minden este úgy feküdtem le, hogy majd aznap éjjel. Vagy reggel kezd csöpögni a magzatvíz, ahogy már történt egyszer.
Nem történt semmi napokig, úgyhogy már kezdődött a találgatás, hogy ez a babóca várja valamelyikünk szülinapját. Ugyanis az enyém, apósomé, dédié, sógoromé, mind-mind áprilisban van. Talán valamelyikünkkel együtt akar ünnepelni. Annak örültem volna legjobban, ha az enyémen születne, úgyhogy koncentráltam arra a napra. Éppen aznap ovis rendezvény is volt, jól elfáradtam, hogy aznap éjjel aztán már nemigen volt kedvem szülni. Két nap múlva viszont betöltöm a 40. hetet, azt azért mégsem akarom, ugyanis első gyermekemet túlhordtam, így átestem pár magzatvízvizsgálaton. Azt hallom mindenkitől, hogy nem fáj, még csak nem is kellemetlen, de én akkor 8 éve egyszer rosszul is lettem, annyira kellemetlen volt. Így rettegtem a 40. héttől, élt bennem a régi rossz emlék. Azt gondoltam, az nem történhet meg velem, hiszen a harmadikat is egy héttel előbb szültem, az már nem lehet, hogy még két napig kihúzzuk a babámmal egy testben!
De megtörtént, a magzatvízvizsgálat is. Sőt, megtörtént két nap múlva is. Sziszegtem, fogat csikorogtattam, lábat összeszorítottam, sötétült előttem a világ. Nemcsak nekem volt rossz, hanem szülésorvosomnak is, aki nem értette. Hisz semmi olyat nem csinál, ami fájhat. De bennem élt a régi emlék, ami fáj.
Aznap, a második magzatvízvizsgálat után ultrahangvizsgálat is volt. Mivel nagy babáink születtek eddig, a harmadik 4650 g volt, súlybecslést akart végezni orvosom és kimondta, hogy ha 5 kiló körül mér, akkor erősen meggondolja a császármetszést. Ezzel a kijelentéssel egy világ omlott bennem össze. Én tudtam, hogy akármennyit is mér, meg fogom tudni szülni a babát. Készültem, hogy mit fogok mondani, érvelni magam mellett. Tartottam attól, hogy majd győz az orvos, aki nem bízik bennem, nem hisz a női testben. Szülésznőm tanácsolta, hogy ha így lesz, próbáljak kiharcolni legalább egy szülésindítást, hogy megadjuk az esélyt a babának, nekem.
Rettentő izgalommal feküdtem a vizsgálóasztalra. Orvosom mért, számolt, asszisztenst kérdezett és kimondta, hogy most 4600 körül van a súlya, és megnyugodott, hogy akkor még várhatunk a császármetszéssel, kivárhatjuk a szülés beindulását. Nagyon megkönnyebbültem, örömmel újságoltam mindenkinek, hogy de jó, csak 4600-ra becsülték – persze mindenki nézett, hogy csak??? Az is nagyon nagy! Nekem ez az átlag. :-)
A türelmetlenségem a tetőfokára hágott, már a 41. hetet taposom, ráadásul már hetekkel ezelőtt úgy terveztem, már rég túl leszek mindenen – és semmi. Jóslófájásoknak jele sincs. Baba koponyája nagyon fent, alig elérhető. Mi lesz itt? Én azért bíztam benne, hogy hirtelen elindul, ahogy harmadikom is, és másfél órán belül kint lesz. És ahogy másnap újra az ágyamban ébredtem, csalódtam. Napról napra. A családom számára már elviselhetetlen voltam, rengeteget sírtam, hol a csípőm fájt nagyon, hol a sűrű mellékhelyiség-látogatás idegesített, zavart, hogy nem tudok szőnyegre ülni a gyerekek közé és hogy már unom a kismamaruháimat – minden, de mindenből elegem volt.
Másnaponta jártam NST-re, és persze már magzatvízvizsgálat is lett volna. De én bíztam benne, hogy nem lehet a babánknak semmi baja és saját felelősségemre kétszer nem egyeztem bele a vizsgálatba. Az orvosommal már szinte beszélni sem tudtam, a sírás környékezett mindig, és az is zavart, hogy őt más nem érdekli, csak az, hogy van-e fájás, nincs-e vérzés, mozog-e a baba. Hogy velem, a kismamával, a lelkével mi van, az háttérbe szorult. (Nézze el nekem minden olyan olvasó, aki hiába küzd babáért, nem jön össze, hogy én itt a babázás küszöbén ilyen gondokkal küzdöttem. Tudtam, hogy hatalmas öröm költözik életembe újra, mégsem tudtam csak pozitív lenni.)
Aztán megkezdtem a 42. hetet is… Szavakkal már nem lehet kifejezni mit éreztem. Reméltem, hogy az nem lehet, hogy meg kelljen indítani a szülést, ilyen még nem történt velem. Gyorsan, Orsi segítségével bábateát főztem és kezdtem inni, újra szóba jött a házi szülésindítás, sokat talpaltam, vasaltam – ez is bejött már egyszer. Semmi. Orvosom már pedzegette a kórházi felvétel napját, idejét, én nem akartam tudomást venni róla, meg fog születni addig! Voltak kedvező együttállások: orvosom és szülésznőm is ügyeletes volt egyik éjjel. De az az éjszaka is eltelt… Eljött a szerdai nap, az utolsó a kitűzött szülésindítás napja előtt. Emlékszem, gyönyörű napsütéses idő volt, aznap délután a szokásos NST után semmit nem csináltam, kiültem és erőt gyűjtöttem a Napból. Nagyon belemerültem a gondolataimba. Egyrészt biztattam magamat, hogy még van egy éjszaka, megindulhat magától a babánk, és így megmarad ennek a természetes folyamatnak a csodája. Másrészt próbáltam elfogadni, hogy ha nem így lesz, hát mesterségesen indul a szülés. Ez utóbbi nehezen ment. Este még átnéztem a csomagjaimat, beszéltem a gyerekekkel, akik – még szót sem ejtettem róluk – iszonyú türelmetlenek voltak, nem ismerik még a születés titokzatosságát, azt, hogy nem lehet kiszámítani az idejét. Mondtam nekik, hogy másnap, vagy így, vagy úgy, nagy eséllyel meg fog születni a kistestvérük. Aztán lefeküdtünk és vártuk, történni fog-e valami éjszaka.
Olvasd el a kismamanapló korábbi részeit a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!