Nem könnyű ma kismamának lenni. Kínzó kérdéseinkre, félelmeinkre sokszor a külvilágtól várjuk a választ, a sokszor ellentétes tanácsok pedig vég nélkül zúdulnak ránk. Elbizonytalanodunk. Pedig ha a kérdés bennünk van, a választ is gyakran ott kell keresni.
A szülők, pláne a kismamák ma főképp könyvekből és az internetről informálódnak a terhességről, szülésről, a nevelés kérdéseiről – mindent tudni szeretnének. De vajon hogyan jutottunk el idáig, amikor korábban (és az egyes tradicionális társadalmakban még ma is) minden valahogy magától értetődőbb, természetesebb volt? Andrek Andrea pszichológus szerint ennek több oka van.
Egyrészt tapasztaljuk, hogy a mai nőknek általában kevés tudásuk és tapasztalatuk van az anyává válás folyamatáról, míg például egyes kultúrákban a kislányok aktívan részt vesznek kisebb testvéreik nevelésében, akár még a születésüknél is jelen vannak. Másrészt egész életünkben azt tanuljuk, hogy hogy nem értünk a testünkhöz, vagyis általában egy hozzáértő – ám kívülálló – embertől várjuk, hogy megmondja: hogy vagyunk, mit tegyünk. Harmadrészt: míg korábban a nő feleség és anya volt, most – akár még a terhessége alatt is – több fronton kell helytállnia. És itt van még egy dolog: éveket töltünk azzal, hogy ne legyen gyerekünk, majd ha eljött az idő, gombnyomásra „rendeljük” a tökéletes babát. Görcsösen törekszünk a tökéletességre, igyekszünk „képben lenni”, mindent elolvasni, sok helyről tájékozódni – aztán elbizonytalanodva állunk az információk sűrűjében.
Valóban, egy kismamának csak kérdései vannak… Például: meddig szoptassak? Babakendő vagy babakocsi? Együtt alvás vagy külön alvás?
Sok a kérdés, kétely, de – főként a babavárás elején – ez normális, ráadásul a kérdések segítik a várandós nőben fejlődő anyai én-részeket. A válaszok egy része a hétköznapi gyakorlat közben szinte magától születik meg (például hogy együtt alvás – külön alvás). A nagy kérdés inkább az, hogy a születendő család hogyan tudja befogadni, mennyire képes önmagához közel engedni a kis jövevényt. Nem könnyű feladni önmagunk határait, addigi énünket, márpedig egy baba születése ezt igényli.
Most úgy tűnik, a külvilág szava szent. Miért nem bízunk saját ösztöneinkben, megérzéseinkben? Miért hisszük, hogy nem vagyunk képesek meghallani belső hangunkat?
Erre mindenki képes, csak manapság lustává tesznek bizonyos tényezők. Nagyon klassz, hogy akár naponta 4D-ben mozizhatunk, de például emiatt egyre kevésbé tud a nő befelé figyelni. Nem hiszi el, hogy képes magzatával intuitív, belső kapcsolatot kialakítani. Inkább az ultrahangos monitoron szeretné látni, mi történik vele.
Vagyis zárjuk ki a külvilágot?
Nem! Inkább csak óvakodjunk attól a fajta kínálattól, amely receptszerűen írja elő, hogyan kéne éreznünk magunkat, vagy mit kellene tennünk. Amikor felvetődik egy hétköznapi kérdés (például hogy hol aludjon a baba), először is józan ésszel gondoljuk végig, mire van szüksége egy csecsemőnek. Aztán hallgassunk a megérzésünkre! Nem kötelező egy helyiségben aludni vele, de ha a szobája eggyel arrább van, mint a miénk, vajon mennyi idő alatt érünk oda, ha felsír? Hangsúlyozom: nekünk kell eldöntenünk, mennyire tudjuk és akarjuk közel engedni magunkhoz a babát. Tudnunk kell, mennyire vagyunk nyitottak, hogy az ő igényeit figyelembe véve éljük az életünket. Nyugodtan húzzunk határt!
Az interjú következő részét ide kattintva olvashatod.
Forrás: Babapatika 2010. júniusi száma
Olvass még többet a várandósságról a Dúla blogon!
Iratkozz fel a hírlevélre!