Barbara az előző bejegyzésben már sok mindent elmondott arról, mit jelent a policisztás ovárium szindróma pontosan, és hogy hogyan derült ki, hogy ő is PCOS-es. Mostani beszélgetésünkben arról vall, hogyan készült fel testileg-lelkileg a babavárás hónapjaira és az anyává válásra.
Milyen változásokat hozott a PCOS az életedbe?
Azt gondolom, sok mindenre megtanított. Például türelemre, kitartásra, önismeretre, leleményességre. Hogy merjek kételkedni, utánajárni, hinni saját magamnak. Tudatosságra nevelt az élet rengeteg területén, adott egy sajátos életszemléletet. Tanultam egyfajta egészséges önzést, azt, hogy igenis törődnöm kell magammal, mert a környezetemnek, családomnak is így tudom a legtöbbet adni. Inspirál arra, hogy megtaláljam a saját utam, kipróbáljak új dolgokat, pl. sportokat, de az étkezésem is sokkal változatosabb lett. Új ismeretségeket is hozott, pl. az alapítványos lányok személyében, de régi barátokról is kiderült időközben, hogy érintettek. Összetartunk, támogatjuk egymást információkkal, ötletekkel, amivel csak tudjuk…
Sokaktól hallom, hogy lesújtja őket, mikor megtudják, mi is a bajuk. Az én első élményem, mikor megkaptam a diagnózist, valamiféle katarzis volt. Végre volt neve is ennek a sunyi, láthatatlan szörnynek, akivel oly’ régóta birkóztam, és akinek addig a létezését is tagadták az orvosok. Az, hogy igazam volt, helyesen értelmeztem a testem jelzéseit alapvetően felszabadító volt, ahogy a tudat is, hogy végre „sínen vagyok”. Ez volt az első változás. A mindennapok változásait az alapvető életmódváltás hozta, amivel az anyagcserét igyekszünk kiegyensúlyozni. Minden egyéb tünet kezelése ez után – illetve ezzel párhuzamosan – jön.
Hogyan készültél a babára?
Az első lépés természetesen az alapprobléma kezelése volt, aminek célja az egyenletes vércukorszint fenntartása a lehető legkevesebb kilengéssel. Az anyagcsere javulásának hála a hormonok is elkezdtek szépen a helyükre kerülni. A PCOS komplex kezelése 4 pillérből áll: a táplálkozás, a rendszeres mozgás, a gyógyszeres rásegítés és a lélek dolgai.
Esetemben a táplálkozást erősen meg kellett reformálni. Bár régóta „odafigyeltem”, hogy mit eszek, így utólag belegondolva fogalmam sem volt, hogy mire is kéne odafigyelnem. Próbálkoztam ilyen-olyan elméletek mentén „egészségesen” táplálkozni, mégis, amit és ahogy csináltam köszönő viszonyban sem volt azzal, amire a testemnek szüksége lett volna. Az első pillér tehát az úgynevezett IR „diéta”, aminek a lényege, hogy megfelelő időpontokban, megfelelő mennyiségű és minőségű tápanyagokat, szénhidrátokat fogyasztunk. Ezzel kiegyensúlyozott vércukor szintet biztosítunk. Ideális esetben hozzáértő dietetikus határozza meg személyre szabottan a napi szénhidrát mennyiséget és annak elosztását, de általános alapnak tekinthetjük a 160g szénhidrátot tartalmazó étrendet, napi 5 étkezésre osztva. Én eleinte elég lazán kezeltem ezt a kérdést, egy nagy betegség és egy vetélés után tudatosodott bennem, hogy igenis be kell tartanom a szabályokat. A Diétás kiskáté mentén indultam el.
Meg kellett szoknom, hogy eszek. Rendszeresen. Hogy 3-4 óránként táplálnom kell a testemet, és azt is, hogy a szénhidrát nem ellenség. Ez elsőre könnyűnek tűnt, a gyakorlatban kicsit bele kellett jönni a logisztikába: nincs több rohanás miatt kihagyott reggeli, enni kell akkor is, ha az ember dolgozik, utazik, nyaral. Bele kell építeni a napirendbe, ez pedig eleinte nem is olyan egyszerű, hiszen régi szokásokat kell felülírni. Azután figyelni kell az adagokat. De nem csak azt, hogy ne együnk túl sokat. Azt is, hogy megegyük a szükséges mennyiséget. Igen, ehhez olvasni, mérni és számolni kell… De amilyen ijesztő elsőre, olyan hamar belejön az ember.
Meg kellett ismerkednem a gyors és lassú felszívódású szénhidrátokkal, meg kellett tanulnom, hogy melyiket mikor fogyaszthatom. Ez sem volt túl bonyolult. Azt viszont el kellett könyvelnem, hogy nincs több édes péksüti, vagy lekváros pirítós reggelire, és tejjel is tízóraira ihatom leghamarabb a kávém. De azért lássuk be, ez nem akkora lemondás, hogy kivitelezhetetlen lenne… sőt. Összemérve azzal, hogy rövidesen elmúltak a fejfájásaim, több energiám lett mindenhez és elkezdtem magam jól érezni a bőrömben, miközben a laborleletek is javulást igazoltak – semmiség. Nehéz ezt körülírni valakinek, aki még nem tapasztalt ilyet… Én előtte is azt hittem, jól vagyok, hiszen megszoktam már rég mindent. De most visszagondolva, éveken át csak vonszoltam magam.
Mára gyakorlatilag bármit el tudok készíteni úgy, hogy beilleszthető legyen az étrendembe. Tudom, hogy melyik alapanyagot mire cserélem, és ugyanúgy használom a recepteket, mint bárki más. Még csak több felé sem kell főznöm a család számára. Az étrendből szinte semmi sincs teljesen kizárva, és az sem elvárás, hogy minden nap 100%-ig tartsuk magunkat a rendhez – kellenek a „görbe napok” is, de mértéket tudni kell tartani. Az tagadhatatlan, hogy vannak alapanyagok, amik drágábbak, mint a „hagyományos” verzió – érvelhetnék azzal, hogy nem eszünk belőle annyit, tovább tart, stb, de ez nem segít azon, hogy egyszerre nagyobb kiadást jelent, mikor megveszi az ember. Erre inkább úgy tekintek, mint befektetésre az egészségembe. Inkább erre költök, mint gyógyszerekre. Mellesleg, mióta tartom az étrendet, nem voltam beteg.
A második pillér, a rendszeres mozgás. Azt mindenki tudja, hogy az egészség megőrzése, vagy a túlsúly megelőzése érdekében sportolni kellene. Azt kevesebben, hogy esetünkben azért is fontos a sport, mert nem csak fokozza az anyagcserét, kondíciót ad és oldja a stresszt, de a PCOS hátterében álló inzulin problémán is segít. Ebből kifolyólag, számunkra fontos kérdés a testsúly, és az is, hogy abból mennyi az izom és a zsír – az optimális arányok elérése érdekében személyre kell szabni az edzéstervet. A sporttal sosem volt bajom, legfeljebb az, ha nem volt rá annyi időm, mint szerettem volna. Számomra a PCOS, az IR csak még egy érv amellett, hogy munka és család mellett se tunyuljak el. Szeretek mozogni, mindig is szerettem. Azt hiszem, ezzel nagy szerencsém van, hiszen a legtöbb emberből az általános iskola végére sikerül kinevelni a mozgás szeretetét, vagy legalábbis elég negatív élményt gyűjteni ahhoz, hogy könnyedén kikopjon a mindennapokból… Fontos, hogy meg kell találni azokat a mozgásformákat, amik nem csak jót tesznek, de szeretjük is csinálni. Én például 12 éves korom óta sportolok, de majdnem 30 voltam, mire eljutottam a kettlebellig, ami megtanít erőnlétet építeni, vagy a jógáig, ami megtanít nyújtani. Előtte ezek csak szavak voltak, tartalom nélkül, meg egy rakás kínlódás.
A harmadik pillér a gyógyszeres támogatás. Erre akkor van szükség, ha annyira felborult már a rend, hogy az orvos úgy ítéli meg, nem lesz elegendő csupán az életmódváltás. Ilyenkor általában inzulin-érzékenyítőket írnak fel, tabletta formájában. Ezeknek a szedését apránként kell felépíteni, így a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzák. Az én leleteim és tüneteim alapján is szükség volt gyógyszerre, metformint kaptam és szedtem is éveken keresztül, egészen a terhességem első trimeszteréig. Nekem nem voltak rossz tapasztalataim, mellékhatások sem jelentkeztek, igaz egy antibiotikum kúra után végül gyógyszert kellett váltani, mert a régit már nem bírta a gyomrom.
A negyedik pillér, a lélek dolgai. Ez voltaképp mindennek az alapja. Ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármelyik másikat, dolgozni kell rajta, akár csak a testünkön. Tudjuk a stresszről, hogy komoly testi változásokat idéz elő, nálam például laborleleteken követhető, hogy épp hullámvölgyben vagy hegyen járok-e. A lelki pillér aztán végképp az, amit maximálisan személyre kell szabni, ki kell tapasztalni, hogy kinek milyen módszerek segítenek az adott helyzetben. Lehet ez bármi, pszichológus, meditáció, kineziológia, drámapedagógia, családállítás – és sorolhatnám. A lényeg, hogy számoljunk vele, hogy a PCOSnek nagyon komoly lelki vonzatai vannak.
Egyfelől maguknak a tüneteknek, a test változásának, az eleinte megmagyarázhatatlannak tűnő rosszulléteknek… Vagy annak, hogy hiába megyünk orvostól orvosig, jó, ha nyíltan nem néznek hülyének, hiszen sokunk laboreredményei még referencia tartományon belül vannak, mégis megjelennek már a tünetek. Annak, hogy simán közlik, ha nem akarunk még gyereket, minek aggódunk? Vagy ha már akarunk és nem sikerül, hát fogyjunk le/szedjünk fel egy kicsit/sokat, és akkor majd sikerül… Annak, hogy ha valaki nem tudja, honnan is fusson neki, a sorozatos kudarcok végül önmarcangoláshoz, feladáshoz vezetnek. Nehéz feldolgozni, mikor valaki megkapja a diagnózist, és minden további nélkül közlik vele, hogy ez egy „gyógyíthatatlan betegség”. Esetleg még azt is hozzáteszik, hogy úgyse lesz gyereke. Aztán, hajlamos az ember az élet igazságtalanságának tekinteni, hogy nem élhet tovább a megszokott módon, esetleg még a környezete is ellenzi a változtatást.
Én azt gondolom, vannak dolgok, amiket senki sem követhet el önmaga ellen büntetlenül, előbb vagy utóbb mindennek megvan a maga eredménye. Nincs az az „egészséges” ember, aki következmények nélkül rombolhatja magát. Én a magam részéről hálás vagyok, amiért ilyen korán jelezte a szervezetem, hogy nem jó úton járok, és nem évtizedekkel később kell valamilyen sokkal súlyosabb állapottal szembenéznem. És aztán, ott vannak a keményebb témák: hogy milyen hatása van egy nő lelkére, kapcsolataira az, ha mondjuk a kezeletlenül hagyott PCOS-e miatt nem tud teherbe esni, sorozatosan elvetél, vagy a lombik program is sikertelen… Ezek valós problémák, amiket épp úgy kezelni kell, mint a testi panaszokat.
Nekem is meg kellett vívnom a magam csatáit, még ha a legnagyobb harcokat nem is a PCOS hozta az életembe. Ahhoz, hogy az ember késznek érezze magát egy kisbaba fogadására, hogy bízni tudjon magában… hogy ép ésszel kibírja a 9 hónap alatt állandóan jelen lévő kétségeket… hogy el tudja fogadni, hogy bár a hajlamot átörökíti, megtaníthatja a gyermekét vigyázni magára… idáig hosszú út vezet.
Ennek az útnak 2012 decemberében értem egy fontos állomásra, ahol azt mondhattam, készen állok. 2013 januárjában megfogant a kislányunk.
Ha szeretnél még többet olvasni a várandósságról, kattints ide!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!