Bogi írása zárja a Dúla blog „intenzív szüléstörténetes” februári hónapját. A jövő hét elején sorsolok, és kiderül, kik nyerik meg az ajándékokat! A Csodaszép szülések sorozatot ezután szombatonként találod meg a Dúla blogon, hét közben más témákkal jelentkezem.
Ha még nem írtad meg, hogyan született meg gyermeked, február 28-ig megteheted. :-) A részletekért és a nyeremények megtekintéséhez kattints ide! Szeretettel várom szép szüléstörténetedet!
Két óvodás gyermekünkkel éltük a mi kis boldog mindennapjainkat, amikor – derült égből villámcsapás – kiderült, hogy várandós vagyok.
Nem terveztük, volt is felfordulás az első időkben… Mindennek dacára én voltam a világ legboldogabb embere, mert számomra az előző két várandósság, szülés is maga volt a csoda, élveztem minden pillanatát! Mondták is többen, hogy nem véletlen ez a kisbaba, egyszerűen bevonzottam, annyira vágytam rá, hogy újra átélhessem a gyermekvárás és a megszületés minden örömét. Annak ellenére, hogy elég későn derült ki Pocakbaba léte, minden rendben volt velünk. Rendszeresen jártam a kötelező vizsgálatokra, ahol mindig mindent rendben találtak. A maga teljes természetességével éltem meg most is minden napot.
Tudtam, hogy a szülés idején elég zűrös lesz a családi helyzet, mert közvetlenül a kiírt időpontom előtt se a férjem, se anyukám nem lesz még csak Magyarországon sem, viszont a 6 éves lányom és az 5 éves fiam itt lesz velem. Mióta megtudtam, hogy kisbabát várok, folyamatosan „győzködtem” Pocakbabát, hogy várja meg a kibújással, míg mindannyian újra együtt leszünk – nagyon erősen akartam, hogy ez sikerüljön. Közeledett a mi napunk, 2010. november 4-re voltam kiírva. Annyira élveztem a pocakos létet, hogy azt sem bántam volna, ha egy kicsit később történik meg a mi nagy találkozásunk a kislányommal – sőt, az előzmények ismeretében inkább ezt akartam.
Végül tőlem-tőlünk függetlenül mégis itthon maradtak a szeretteim, így nem volt különösebb akadálya, hogy a pici lányunk időben érkezzen. Ez sem teljesen igaz, mert a férjem sokat van távol, a munkája 180 km távolságra szólítja tőlünk, és bizony én szerettem volna, ha ő visz engem szülni. Hiszem, hogy a gondolatnak teremtő ereje van! Sok minden közrejátszott abban, hogy úgy éreztem, éppen akkor lenne a legszerencsésebb, a legideálisabb az idő a szüléshez, amikor végül megtörtént.
November 1-én reggel távozott a nyákdugóm. Tudtam, hogy ez egy jel, hogy most már végérvényesen és visszafordíthatatlanul a célegyenesbe fordultunk. Fájások napközben nem voltak, így teljes nyugalomban várakoztam. Kora este éreztem, hogy elkezdődött… Először csak 20-25 percenként, viszonylag rövid ideig voltak nem túl erős, de rendszeres fájások. Ugyanúgy, mint máskor, rendeztem a gyerekeket, vacsoráztak, megfürdettem őket, aztán én is lezuhanyoztam – ekkor már mondtam nekik, hogy jelzett a Hugi, hogy hamarosan ki akar bújni és szerintem holnap be is kell majd mennem a kórházba. Ám másképp alakultak a dolgok…
A fájások erősödtek és köztük az idő folyamatosan csökkent. Férjem természetesen 180 km-re tőlünk.. Felhívtam este fél 10 körül, hogy tud e jönni, mert – akkor még úgy gondoltam – reggel valószínű, hogy indulni kell a szülészetre. Mondtam, nem kell sietnie, csak jöjjön, hogy velem legyen. Ekkor már 10 perces, elég erőteljes fájásaim voltak. Úgy terveztem, míg ideér, lefekszem és a fájások között megpróbálok aludni, hiszen szükség lesz az energiámra. Ez már nem sikerült, két okból: egyrészt folyton a WC-re szaladgáltam – a természet tudja a dolgát – , másrész folyamatosan csökkent a fájások közti idő.
Egészen másképp éltem meg a vajúdást, mint az előző két szülésem idején: ültem az ágyon (vagy a WC-n :-) ) és ringattam magam. Arra gondoltam, hogy minden egyes fájás közelebb visz a végkifejlethez. Gondolatban kértem a kislányom, hogy ő is segítsen, hiszen ha összedolgozunk, mindkettőnknek könnyebb lesz. Körülöttem csend volt, már mindenki aludt, csak anyukám jött időnként megkérdezni, hogy vagyok. Ő nagyon izgult, mert látta, hogy nagyon sűrűsödnek a fájások és bizony a kórház tőlünk még egy bő óra autóval. De én kitartóan hajtogattam, hogy megvárom a férjem és időben fogunk érkezni. Akkor már tudtam, hogy mennünk kell, nem várhatunk reggelig.
Éjjel negyed 1 volt már, mire Laci, a férjem megérkezett. Kértem, hogy be se jöjjön, induljunk tovább. Útközben már fixen 2 perces fájásaim voltak, szinte egyik érte a másikat, mégsem szenvedtem, próbáltam magam irányítani az eseményeket. Tudtam, hogy addig, amíg nincsenek tolófájások, úgymond ráérünk. Alig jártak autók az úton, a város is csendes volt már. Háromnegyed 2-re értünk fel Budapestre, az I. sz. Női Klinikára. Az ügyeletes szülésznő és a doktornő is nagyon kedvesek voltak. Megvizsgáltak és mondták, hogy gyorsan hívják az orvosomat.
Amíg az adatokat vették fel, Laci kint várakozott – tulajdonképpen ő nem akart bent lenni a szülésnél. Kértem, hogy legalább annyi időre jöjjön be, hogy egyágyas szülőszobát kapjak – lehetőség szerint, ha apás szülés lesz, egyágyas szülőszobába kerül a kismama. Miközben válaszolgattam két fájás között a doktornőnek, amikor egyszer csak pukk! – kidurrant a magzatburok és elöntött a magzatvíz! Újra fel kellett másznom a vizsgáló székbe, hogy megnézzék, minden rendben van-e, és hogy hol tartunk. Kértem, hagy maradhassak a vizsgálóban, ne kelljen föl-le másznom, mert ez nem is olyan egyszerű feladat nagy hassal, sűrű és erős fájásokkal.
Két fájás után úgy éreztem, nyomnom kell. Kérdeztem, hogy lehetséges-e. A válasz: „Bizony anyuka, mert már a kitolási szakban vagyunk!” Egy örömhullám futott át rajtam, hiszen tudtam, a nehezén már túl vagyunk!! Hurrá!! Innentől felgyorsultak az események: gyorsan befejeztük a papírmunkát, bekerültem a szülőszobába, kaptam infúziót és rám kötötték a ctg-t. Végre Laci is bejöhetett, hallhatta Pocakbaba szívverését. Útközben a kórház felé beszélgettünk, hogy ma éjszaka nem alszunk – mikor beengedték, azzal fogadtam, hogy alszunk éjszaka – mondanom sem kell, elég értetlenül nézett rám, de a szülésznő gyorsan felvilágosította: „Bizony apuka, itt mindjárt gyerek lesz!” Úgyhogy ideje sem volt gondolkodni, hogy bent maradjon-e velem.
A nyomási inger nagyon erős volt, viszont még nem tolhattam, mert a méhszáj még nem simult el teljesen. Az igazat megvallva talán ezt éreztem a legnehezebbnek. A baba annyira lent volt már, hogy a ctg-t egészen az ágyékomhoz kötötték – éreztem a lányom minden mozdulatát. Megérkezett az orvosom, Dr. Patkós Péter, szinte végszóra, mert végre engedélyt kaptam a nyomásra. Nagyon érdekes volt, mert ilyet még nem tapasztaltam: mintha kívülről is figyeltem volna magamat és a körülöttem zajló eseményeket; nem borított el a fájdalom, nem csak a nyomásra tudtam koncentrálni. Hallottam a férjem és az orvosom, szülésznőm között zajló beszélgetést, láttam a várakozást a szemükben, szinte a rezdülésükből éreztem, hogy minden rendben zajlik. Éreztem, hogyan fordul a kisbabám, hogyan igyekszik kifelé, hogyan segít nekem.
Néhány nyomás után, 2 óra 47 perckor, 3200gramm kicsusszant Georgina, teljes gátvédelem mellett. Nagyon hálás vagyok a szülésznőmnek, akinek még a nevét sem tudom, hiszen olyan rövid – ám annál intenzívebb – időt töltöttünk együtt. Felemelte, megmutatta és a hasamra tette Ginát úgy vizesen, maszatosan. Csoda volt!!! Ahogy a bőrünk összeért, abbahagyta a sírást… még össze voltunk kötve.. csak már nem bent volt, hanem kint, megérinthettem, megsimogathattam. Boldogság, eufória, hihetetlenül és elmondhatatlanul jó érzés! Apja ment Georginával, fényképezett, mikor mérték, felöltöztették. Közben pikk-pakk megszültem a méhlepényt is. A Doktor úr „bekukucskált”, lefertőtlenített és igen hamar végzett, mert semmi sérülést nem talált. Laci visszahozta Ginát és együtt gyönyörködtünk benne a félhomályban. Az egész szülészet csendes volt, ami szinte hihetetlen, mert rengeteg szülést vezetnek le itt. Viszont azon az éjszakán utánam egy kismama sem jött szülni…
Minden úgy alakult, ahogy elképzeltem, minden összejött, amit szerettem volna. A várandósság gondtalansága, nem lettem „bálna”( mindössze 8 kg-t híztam ), az otthoni vajúdás, a szülés gyors és komplikáció-mentes lezajlása, a nyugalom, ami végig körülvett és átjárt… Még olyan dolgok is, amire nem is igazán gondoltam – pl. a klinika környékén nagyon nehéz parkolóhelyet találni, de lévén, hogy éjszaka mentünk, szinte a bejárat előtt meg tudtunk állni az autóval és még parkolódíjat sem kellett fizetni.
Csodálatos élmény volt a várandósságom és a szülésem is – mindenkinek hasonlót kívánok! És bár sok esély nincs rá, de máris kezdeném elölről újra és újra… A terhesség olyan, mint a drog.Nekem máris elvonásom van…!
Olvass még több szép szüléstörténetet a Dúla blogon!
Iratkozz fel a hírlevélre!