Van olyan, hogy egy dúla egy édesanyát csak egy rövid ideig kíséri, és nem a várandósság egész folyamatában. Legalább olyan fontos és örömteli feladat mellette állni a baba fogantatása idején és a várandóssága első hónapjaiban. Kedves Vali! Köszönöm, hogy megosztottad velünk szüléstörténetedet!

Ádám baba40. hét. Csütörtök. Immáron másodszor jelentkeztem az orvosomnál CTG-re és vizsgálatra. 8-9 perces fájások, de ez már nem újdonság, és továbbra is zárt a méhszáj. Abban maradtunk az orvosommal, hogy ha újra sűrűsödnek a fájások, induljunk a kórházba, mert akkor már biztosan szülünk. A csütörtök ezután viszonylag nyugodtan zajlott, a fájások maradtak ugyan, de éjszakára megint lecsengtek. Péntek reggelre visszatértek a fájások, és hosszas dilemmázás után végül megkértem páromat, maradjon velem otthon. Délelőtt átjött a dúla, aromaterápiás olajokkal felszerelkezve, és megmasszírozott. Ez határozottan jól esett az akkor már egyre jobban fájdogáló derekamnak. A dúla ezután magunkra hagyott, hogy pihenjek, kapcsoljak ki. Délben elvitte a nagyi a kislányunkat, éreztem, hogy addig nem fogunk haladni, amíg ott van mellettem. Ezután már nem volt kérdés, hogy most már szülni “kell”, de valahogy nagyon lassan zajlottak az események. Este megint átjött a dúla masszírozni, aztán tanácsolta, hogy menjünk el a párommal kettesben kikapcsolódni, mert nagyon görcsössé váltam. Eldöntöttem, hogy aznap szülni akarok, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell…

Így aztán bementünk párommal a belvárosba, és igyekeztünk nem foglalkozni a szülés témakörével – már amennyire ez 2 fájás között lehetséges -, sétálgattunk, beültünk cukrászdába. Este 10 után értünk haza, kissé fáradtan, de nagyon jó hangulatban. Leültem kicsit pihenni, és mérlegelni a helyzetet: a fájások erősödtek, és 6-7 percenként jöttek. Ekkor futott át a fejemen a gondolat, hogy mennyire jó dolog lehet az otthonszülés, amikor nem kell azon tanakodni, hogy mikor induljunk a kórházba, amikor ezt a bensőséges, idilli hangulatot nem töri meg semmi…

És nem sokkal később döntöttem: irány a kórház. Hívtuk a dúlát is, telefonáltunk a kórházba, én összekészültem, és már robogtunk is ki Telkibe. Vizsgálat, méhszáj zárt, CTG, egy helyben ücsörgés, fejcsóválás az ügyeletes doki részéről, hogy császár után normál szülést hogy engedhetett az orvosom… Papírozás… Amikor a 20 perces CTG már 1 órája tartott, megkérdeztük, meddig tart még, és a sablon válasz: 20 perc. Merthogy császár után fokozott a kockázat, és muszáj. A fájások pedig egyre kellemetlenebbek voltak a félig fekvő helyzetben. Végül kb. 2 óra után, nem szívesen ugyan, de levették. Megpróbáltam aludni, néha sikerült, máskor meg felébredtem a fájásokra.

Reggel jött az orvosom, megvizsgált, nem tágultam, épp csak nyitva volt a méhszáj. Ő is előhozakodott a császár ötletével, kezdtem talajvesztettnek érezni magam. Ezután előzetes figyelmeztetés nélkül tágított a méhszájon, ami nagyon fájdalmas volt. Visszamehettem a szobámba. A könnyeim némán potyogtak, párom és a dúla nem tudták, mi történt, de én képtelen voltam megszólalni. Úgy éreztem, senki sem hiszi, hogy meg tudom szülni ezt a kisbabát. Újabb végtelennek tűnő CTG. Nem tudtam továbblendülni a 6 perces fájásokon. Nem láttam a megoldást, el voltam keseredve, ekkor már több, mint 24 órája tartottak a fájások. Utolsó mentőötletként a homeopátiás orvosom jutott eszembe. Telefonon ugyan nem sikerült elérni, de párom bevállalta, hogy személyesen felkeresi, ugyanis a közelben rendel. Én közben lementem sétálni a dúlával, kisírtam magam, kibeszéltem magamból, ami bennem volt. Végül kaptam homeopátiás bogyókat, és ezektől be is sűrűsödtek a fájások, úgy tűnt, jó úton vagyunk. Délután kettőkor újabb vizsgálat, és kiderült, hogy 3 cm-re tágultam – ami ugyan nem sok, de határozottan sokkal több, mint addig. Az orvosom végre burkot repesztett, amit addig nem volt hajlandó, én meg nagyon bíztam benne, hogy ettől előrébb jutunk. Felvetődött az oxitocint szükségessége, fájdalomcsillapítás kíséretében, de kaptam egy kis haladékot, hátha beindulnak az „igazi” fájások, amit az újabb CTG vizsgálattal figyeltek. Most már szinte elviselhetetlen volt az ágyhozkötöttség, ugyanis a fájások nagyon felerősödtek. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor lekerültem a CTG-ről. Ekkor már egyre több mindent bevetettünk, hogy a fájások elviselhetőbbek legyenek: előkerült a labda, a dúla folyamatosan masszírozott, és végül a kádba is beültem, ahol nagyon jól esett a simogató meleg víz. Mindenki bizakodó volt a fejlemények láttán, így oxitocint sem kaptam, és reméltük, hogy nemsokára kibújik a kis pocaklakó.

Délután 4-kor újabb vizsgálat következett… és a hidegzuhany, mikor az orvosom megszólalt: baj van. Egyetlen centimétert sem tágult a méhszáj az előző vizsgálat óta. Az orvosom nem erőltetett semmit, még ekkor is hajlandó lett volna várni, ha úgy akarom, mert a baba szívhangja rendben volt. Nem akartam. Feladtam. Illetve felfogtam, hogy mindannak, ami éppen történik velem, velünk, valami oka van, amit én akkor és ott nem látok vagy nem láthatok. Elkeseredett voltam és elcsigázott, sírhatnékom volt, de sírni sem tudtam, elhagytam magam, csak hagytam, hogy a párom átöleljen, és azt hajtogattam, szedjék ki.

Innentől kezdve minden megváltozott. Én ismét passzív résztvevője voltam a saját szülésemnek – ahogy az előző szülésnél is –, tudatában voltam annak, hogy ez volt az utolsó esélyem a normál szülésre, és nem jött össze. Minden olyan gépies lett. Mindenki tette a dolgát, újabb CTG, infúzió, öltöztetés, hordágy. Párom is bemosakodott, bejöhetett velem. A fájásokat most már elviselhetetlennek éreztem, mivel értelmüket vesztették. Semmit sem éreztem, se haragot, se csalódottságot, se megkönnyebbülést… igazából semmit. Csak túl akartam lenni ezen a rémálmon. A döntés után még háromnegyed óra volt, mire a tűt az érzéstelenítővel belémszúrták, és mintegy varázsütésre minden testi fájdalom megszűnt. Megkönnyebbülés volt, még úgy is, hogy pontosan tudtam, mi vár még rám ezután. De azt is tudtam, hogy most már mindjárt kibújik Ő.

És pár perccel később már sűrűn potyogtak a könnyeim, ahogy meghallottam, hogy felsír. Megszületett Ádám, július 3-án 16 óra 53 perckor, egy nappal a nővére születésnapja előtt. És törülközőbe bugyolálva kis időre odatették az arcom mellé, hogy köszönthessem. Isten hozott, Ádám! A lényeg, hogy most már itt vagy, és minden rendben, a többi nem számít. Örülök, hogy Te is felkészülhettél a nagy pillanatra, örülök, hogy vajúdhattam, és nem bánom egyetlen pillanatát sem! A párom folyamatosan mellettem volt, és mindvégig biztos támaszt nyújtott. A dúla szakmai felkészültségével és lelki támogatásával is rengeteget segített a legerősebb fájások elviselésében is. Nélkülük nem tudtam volna ezt a közel 2 napot végigcsinálni. És bár az első vizsgálat után nem így gondoltam, nagyon hálás vagyok az orvosomnak is, hogy elfogadta a döntésemet, hogy meg akarom próbálni a normál szülést, mindvégig támogatott ebben, és nem sürgetett semmit. Aztán a sors máshogy rendelte…

Iratkozz fel a hírlevélre!