Mostantól új kismamanaplót olvashatsz a Dúla blogon: Kriszti fog beszámolni várandós heteiről-hónapjairól. Érdekes lesz olvasni egy nagycsaládos édesanya írásait: a három gyerkőc mellé hamarosan egy negyedik érkezik. Köszönöm, drága Kriszti, hogy megosztod velünk családod történéseit és a benned zajló testi-lelki változásokat!
Háromgyermekes család vagyunk. Amikor az első született, persze, akartuk, de még fogalmunk sem volt, pontosan mit is akarunk. A közelünkben nem volt se barátnál, se rokonnál gyermek. Talán mert már „elég régi” volt a kapcsolatunk, össze is házasodtunk, ezért vágytunk gyerekre. Persze hogy nagyon szerettük Őt, az első gyermekünk, család lettünk, az első unoka a családban, nagy figyelmet, szeretetet kapott. Egy év múlva megfogant a Második, mert hát kell egy testvér, kell ez a legnagyobb ajándék az Elsőnek. Furán hangzik, de egyre jobb volt anyának lenni, úgy értem, hogy egyre teljesebbé vált az életem, életünk. Szeretni őket, nevelni, formálni őket, látni felnőni – a világ legszebb dolga. Eddigre már több nagycsalád vett körbe minket, vagy épp olyan családok, akik nem egy vagy két gyermekkel képzelték el a jövőjüket, sokkal inkább 3-4-5-tel. Vágytunk egy harmadikra, terveztük, és teljes egy év telt el, mire kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az örömünk!
Megkezdtük közös szimbiózisunk 8. hónapját. Nyögvenyelősen indult, egy rossz mozdulat következtében becsípődött a keresztcsontom, így sem állni, sem lehajolni, de még mozdulni sem bírtam. A problémát szakemberre bízva orvosoltuk, de mivel már eléggé lent van Zsigu feje, a csontjaim meg elkezdtek szétcsúszni, ezzel is készülve a szülésre, ez bármikor újra előfordulhat.
Az utolsó orvos látogatásunkat is megejtettük, még mindig menetirányban van a kicsi, most már remélem, így is marad. Tökéletes méretekkel rendelkezik, súlybecslés alapján, alig lesz nagyobb a születési súlya, mint a testvérei esetében. Nem tudom, hogyan csinálja, de a pocakom alakja és elhelyezkedése szinte naponta változik, ennek megfelelően, hol a gyomorsav emészt, hol azt érzem, ez a gyerek menten kibukkan. Vagy legalábbis kiinteget.
Az első trimeszter végét szinte napra pontosan megéreztem: varázsütésre elmúltak a rosszullétek és vele együtt a mindennapjaimra bélyeget nyomó ólmos fáradtság is. Föllélegeztem, kivirultam, testemben-lelkemben egyaránt, most úgy érzem, bármire képes vagyok, nincsenek akadályok előttem. Túlestünk a kötelező AFP- vérvételen, valamint a 20. heti ultrahangon is minden rendben találtatott, kicsikénk szíve erősen zakatolt, és még a neméről is egyértelműen megbizonyosodhattunk. A lelkem mélyén, az összes várandósságom közül most először éreztem biztosan, hogy kisfiam lesz.
Egy kétgyerekes édesanya kismamanaplóját követheted ezentúl a Dúla blogon. A két kicsi mellé most újabb pinduri érkezik, és Gabi az ezzel kapcsolatos élményeit és gondolatait osztja meg velünk. Ha kíváncsi vagy életük további részleteire is, kukkants be hozzájuk: Hunor&Minka&Zsigu.
Kismama vagyok. Újra. Van már egy 3 és fél éves mindenre nyitott nagyfiam és egy másfél éves Pöttöm Pannám. Annyira flottul működtünk így négy keréken, hogy viszonylag hamar eldöntöttük, nem számolgatunk, nem tervezünk-rásegítünk, mint az előző kettőnknél, hanem lazán hátradőlünk és érkezhet is a Harmadik gyöngyszemünk, amikor ő csak szeretne. A ciklusom rendszertelen volt, hiszen még mindig szoptattam a kislányomat, így újraélve mézesheteinket, minden lehetőséget kihasználtunk. A döntést követő első hónapban megfogantam, és azonnal érkeztek a tünetek is, az étvágytalanság, az ólmos fáradtság. A tesztelés okozta halovány kétcsíkos örömét nem sokáig élvezhettem, elveszítettük a picit még mielőtt igazán fölfoghattuk volna, hogy érkezik hozzánk egy igazi forró nyári-baba.
A húsvéti készülődés miatt egy pár napot késett a legújabb csodaszép szüléstörténet a Dúla blogon, de azt hiszem, hogy megérte várni. :-)
Veronika szülése ez alkalommal is gyönyörű szép történet: a kicsi Sebestyén gyorsan és minden gond nélkül született. (Kincső lánya születését pedig itt olvashatod).
A második várandósság villámként csapódott ránk. :-) A lányunk nagy örömmel fogadta a hírt, hogy kistestvére érkezik, mi azonban kissé megijedtünk. Pár nap után felváltotta ezt az érzést az öröm és a várakozás. :-) Minden nap beszélgettünk Róla, a babáról, mert Kincső nagyon sokat kérdezgetett. Plusz 17 kg-nál jártam, és hetekkel a kiírt időpont előtt olyan jósló fájásaim voltak, mint első szülésemnél, csak nem voltak rendszeresek. Emiatt próbáltam többször befelé fordulni, hátha amiatt nem indul, mert szinte sose voltunk kettesben.
Nóra szülése nagyon izgalmasan alakult. Hosszasan vajúdott otthon, és már tolófájások közepette, mentővel érkezett meg az István Kórházba. Kicsi lánya ezután gyorsan megszületett, majd az első pár órát zavartalan nyugalomban együtt tölthette a család.
Leánykánk kibújásának története nem a születésének napján kezdődött. Már vagy egy héttel a nevezetes dátum előtt jelezte nap mint nap, hogy erőteljesen készülődik. Sok-sok jósló fájásom volt napközben és éjszakánként is, aminek köszönhetően minden nap azt gondoltam, hogy szülünk. S mivel éjjelente óránként ébredtem ilyen-olyan testi nyűgökre és ingerekre, a kipihentségi szintem sem volt az igazi a szüléshez közelítve.
A sok jelezgetés miatt rendszeres telefonkapcsolatot tartottam V. doktorral és a dúlánkkal, M-mel, akik azt javasolták, igyekezzek minél többet pihenni, aludni. Na, igen, jó lett volna… November 17-én szerdán reggel CTG-n voltam a kórházban. A szülésznő megvizsgált, és 2 cm-nyi méhszáj nyitottságot észlelt. Azt mondta, bármikor elindulhat a lányka. De mivel szombaton már ugyanez volt a helyzet, én úgy mentem haza, hogy ebből ma úgysem lesz semmi, biztos napokig húzzuk még egyben. Aztán délután 3 körül, mikor Nándort altattam, tört rám az első gyanús fájás. Igen, ez olyan más volt, mert volt eleje, csúcsa, lecsengése, emlékeztetett a szülési fájdalomra. Szerettem volna aludni egyet a fiammal, de mivel a fájás 20 perc múlva újra jött (jó erősen), már nem tudtam. És innentől így vajúdtam jó sokáig… Kb. 20 percenként jó erős fájások, köztük pihenés. 4 körül haza hívtam Tibort, mert már nyugtalanított, hogy nincs a környékünkön. Miután ő hazaért, Nándor megébredt. Örültem, hogy már csak magammal és Hajnallal kell foglalkozzak. Párom a kérésemre betette Sting tavaly karácsonyi albumát, én pedig mécseseket gyújtottam, és muskotályzsálya illóolajat párologtattam.
Magdi barátnőmet nyáron kérdeztem a nagycsaládos életformáról. Erzsébet azóta már 4 hónapos “komoly hölgy”, ahogy a következő bejátszásban látni fogjátok. A beszélgetés témája az akkorihoz hasonló: a hétköznapok, házasság, nagycsalád, a gyerekeknek adott külön idő, a hit és megbocsájtás, de olyan jó közben látni Magdi arcát és gesztusait, no meg a sok-sok gyerkőcöt körülötte. Nekem a legjobban a hite és a hitelessége tetszik, és hogy a gyermekáldást szeretettel és ilyen nagyfokú természetességgel fogadja. Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle.
Magdival kislánykorunk óta vagyunk barátnők. Az élet hol közelebb visz, hol távolabb sodor minket egymástól, de karácsony közeledtével minden évben összejövünk – ez már hagyomány. A karácsonyi találkozón mondta el, hogy várandós, és a nyolc (!) fiú és két kislány után újra kisbabát vár. Július 3-án hajnalban aztán megszületett Erzsébet baba.
Pár éve a Nők Lapjában is szerepeltek, itt még "csak" 9 gyerekkel
Palkóval együtt ünnepelünk: a fiatalember egy idős a blogommal. Kriszti, az édesanyja születésnapi ajándékként az ő születésének történetét küldte el nekem. Köszönöm! Ennél szebb ajándékot aligha kaphattam volna. :-)
Drága kicsi Palkó, Isten éltessen sokáig!
Julcsi lassan a 2. életévének betöltéséhez közeledett, amikor eldöntöttük, hogy lehetne még egy gyerek a háznál. Ezennel már eleve nagyobb korkülönbség lett volna, mint Marci és Julcsi között, akiknek születése között csupán 20 hónap telt el. De nem gondoltuk volna, hogy majdnem egy teljes év telik el, mire megfogan a harmadik babóca. Munkahelyemen már jeleztem, hogy baba nincs, letelik a 3 év, megyek vissza dolgozni. Mindez után a következő lehetőséggel megfogant a baba. Teljesen működött a női-anyai megérzésem, mert még semmi jele nem volt a várandósságnak, mégis magabiztosan vettem meg a tesztet, és csak ellenőrzésképpen csináltam meg. Az öröm hatalmas volt!
Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz – meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak.
Háromgyermekes család vagyunk. Amikor az első született, persze, akartuk, de még fogalmunk sem volt, pontosan mit is akarunk. A közelünkben nem volt se barátnál, se rokonnál gyermek. Talán mert már „elég régi” volt a kapcsolatunk, össze is házasodtunk, ezért vágytunk gyerekre. Persze hogy nagyon szerettük Őt, az első gyermekünk, család lettünk, az első unoka a családban, nagy figyelmet, szeretetet kapott. Egy év múlva megfogant a Második, mert hát kell egy testvér, kell ez a legnagyobb ajándék az Elsőnek. Furán hangzik, de egyre jobb volt anyának lenni, úgy értem, hogy egyre teljesebbé vált az életem, életünk. Szeretni őket, nevelni, formálni őket, látni felnőni – a világ legszebb dolga. Eddigre már több nagycsalád vett körbe minket, vagy épp olyan családok, akik nem egy vagy két gyermekkel képzelték el a jövőjüket, sokkal inkább 3-4-5-tel. Vágytunk egy harmadikra, terveztük, és teljes egy év telt el, mire kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az örömünk!
Megkezdtük közös szimbiózisunk 8. hónapját. Nyögvenyelősen indult, egy rossz mozdulat következtében becsípődött a keresztcsontom, így sem állni, sem lehajolni, de még mozdulni sem bírtam. A problémát szakemberre bízva orvosoltuk, de mivel már eléggé lent van Zsigu feje, a csontjaim meg elkezdtek szétcsúszni, ezzel is készülve a szülésre, ez bármikor újra előfordulhat.
Az első trimeszter végét szinte napra pontosan megéreztem: varázsütésre elmúltak a rosszullétek és vele együtt a mindennapjaimra bélyeget nyomó ólmos fáradtság is. Föllélegeztem, kivirultam, testemben-lelkemben egyaránt, most úgy érzem, bármire képes vagyok, nincsenek akadályok előttem. Túlestünk a kötelező AFP- vérvételen, valamint a 20. heti ultrahangon is minden rendben találtatott, kicsikénk szíve erősen zakatolt, és még a neméről is egyértelműen megbizonyosodhattunk. A lelkem mélyén, az összes várandósságom közül most először éreztem biztosan, hogy kisfiam lesz.
Kismama vagyok. Újra. Van már egy 3 és fél éves mindenre nyitott nagyfiam és egy másfél éves Pöttöm Pannám. Annyira flottul működtünk így négy keréken, hogy viszonylag hamar eldöntöttük, nem számolgatunk, nem tervezünk-rásegítünk, mint az előző kettőnknél, hanem lazán hátradőlünk és érkezhet is a Harmadik gyöngyszemünk, amikor ő csak szeretne. A ciklusom rendszertelen volt, hiszen még mindig szoptattam a kislányomat, így újraélve mézesheteinket, minden lehetőséget kihasználtunk. A döntést követő első hónapban megfogantam, és azonnal érkeztek a tünetek is, az étvágytalanság, az ólmos fáradtság. A tesztelés okozta halovány kétcsíkos örömét nem sokáig élvezhettem, elveszítettük a picit még mielőtt igazán fölfoghattuk volna, hogy érkezik hozzánk egy igazi forró nyári-baba.
A második várandósság villámként csapódott ránk. :-) A lányunk nagy örömmel fogadta a hírt, hogy kistestvére érkezik, mi azonban kissé megijedtünk. Pár nap után felváltotta ezt az érzést az öröm és a várakozás. :-) Minden nap beszélgettünk Róla, a babáról, mert Kincső nagyon sokat kérdezgetett. Plusz 17 kg-nál jártam, és hetekkel a kiírt időpont előtt olyan jósló fájásaim voltak, mint első szülésemnél, csak nem voltak rendszeresek. Emiatt próbáltam többször befelé fordulni, hátha amiatt nem indul, mert szinte sose voltunk kettesben.
A sok jelezgetés miatt rendszeres telefonkapcsolatot tartottam V. doktorral és a dúlánkkal, M-mel, akik azt javasolták, igyekezzek minél többet pihenni, aludni. Na, igen, jó lett volna… November 17-én szerdán reggel CTG-n voltam a kórházban. A szülésznő megvizsgált, és 2 cm-nyi méhszáj nyitottságot észlelt. Azt mondta, bármikor elindulhat a lányka. De mivel szombaton már ugyanez volt a helyzet, én úgy mentem haza, hogy ebből ma úgysem lesz semmi, biztos napokig húzzuk még egyben. Aztán délután 3 körül, mikor Nándort altattam, tört rám az első gyanús fájás. Igen, ez olyan más volt, mert volt eleje, csúcsa, lecsengése, emlékeztetett a szülési fájdalomra. Szerettem volna aludni egyet a fiammal, de mivel a fájás 20 perc múlva újra jött (jó erősen), már nem tudtam. És innentől így vajúdtam jó sokáig… Kb. 20 percenként jó erős fájások, köztük pihenés. 4 körül haza hívtam Tibort, mert már nyugtalanított, hogy nincs a környékünkön. Miután ő hazaért, Nándor megébredt. Örültem, hogy már csak magammal és Hajnallal kell foglalkozzak. Párom a kérésemre betette Sting tavaly karácsonyi albumát, én pedig mécseseket gyújtottam, és muskotályzsálya illóolajat párologtattam.
Julcsi lassan a 2. életévének betöltéséhez közeledett, amikor eldöntöttük, hogy lehetne még egy gyerek a háznál. Ezennel már eleve nagyobb korkülönbség lett volna, mint Marci és Julcsi között, akiknek születése között csupán 20 hónap telt el. De nem gondoltuk volna, hogy majdnem egy teljes év telik el, mire megfogan a harmadik babóca. Munkahelyemen már jeleztem, hogy baba nincs, letelik a 3 év, megyek vissza dolgozni. Mindez után a következő lehetőséggel megfogant a baba. Teljesen működött a női-anyai megérzésem, mert még semmi jele nem volt a várandósságnak, mégis magabiztosan vettem meg a tesztet, és csak ellenőrzésképpen csináltam meg. Az öröm hatalmas volt!
Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz – meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak.
