Nagyon érdekes lehet, hogy hogyan választottad a szülésznői hivatást. Úgy tudom ezt elképzelni, hogy egy szép saját szülésélmény vagy egy vonzó személyiségű bába hatására lesz valaki szülésznő. Nálad hogyan történt?

Kiskoromban, 3 évesen gyermekorvos szerettem volna lenni – gondolom azért, mert annyira féltem tőlük, hogy szívesen cseréltem volna velük helyet… Aztán fiatalkoromban, a pályaválasztás idején anyukám postaforgalmi szakközépiskolába szeretett volna íratni, de engem inkább az egészségügy vonzott. Az egri Kossuth Zsuzsa Egészségügyi szakközépiskolába jártam. Az ápolástan szakoktató tanárnőm, Marosvölgyi Györgyné, Kati néni eredeti hivatása szülésznő volt, és olyan nagy lelkesedéssel beszélt a szülésről-születésről, hogy én is beleszerettem. Már 15–16 éves koromban eldőlt, hogy szülésznő leszek, anélkül, hogy egyetlen kisbabát is láttam volna megszületni. Példaképem a jelenben kettő is van, mert mindkettőjükben azt érzem, hogy kellő mélységű útmutatással szolgálnak a szakmai életvezetésemben, ami természetesen kihat a mindennapjaimra is. Ők: dr. Varga Katalin, az ELTE Affektív pszichológia tanszékének központvezetője, hipnoterapeuta és Orosz Katalin, Klinikai szakpszichológus, transzperszonális pszichoterapeuta.

Vártuk, hogy történni fog-e valami éjszaka. Az este sóhajtozások közepette telt, fura volt, hogy ez a hosszú túlhordás és esetleg a másnapi szülésindítás velem történik, de gondoltam, ennek is megvan az oka. Későn feküdtünk, talán arra vártam, hogy míg ébren leszek, történni fog valami. Hát nem. A reggeli ébresztőig sem történt semmi. Úgy keltem ki az ágyból, hogy görbült a szám. Készülődtünk, az úton a kórház felé nagy csendben voltunk Apácskával, feszülten ültünk és néztünk előre. Közben el tudtam végre fogadni, hogy nem a babám jelére fog ő megszületni, hanem egy külső jel hatására. Akkor már csak azt kértem, hogy sikerüljön így, nehogy sikertelen legyen az aznapi oxytocinos indítás, és másnap újra kelljen kezdeni, esetleg harmadnap már császármetszés legyen. Főleg, hogy akkor már szülésznőm sem tudott volna már velem lenni.

Nagyon érdekes lehet, hogy hogyan választottad a szülésznői hivatást. Úgy tudom ezt elképzelni, hogy egy szép saját szülésélmény vagy egy vonzó személyiségű bába hatására lesz valaki szülésznő. Nálad hogyan történt?

Eredetileg erdőmérnöknek készültem – és a családi hagyományoknak megfelelően az is lettem. Már nagy pocakkal diplomáztam, és utána még két gyereket szültem viszonylag rövid idő alatt. Amikor a legkisebb két éves lett, majd Sopronból Budapestre költöztünk, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most mi lesz velem. Az erdészkedés nem igazán működik 3 gyerekkel, Budapesten, ráadásul azt is éreztem, hogy nem ez az én utam. Aztán a sógornőm egy játszótéri beszélgetés során felvetette, hogy tulajdonképpen miért is nem tanulok szülésznőnek? Az ismerősök és barátok ugyanis gyakran hozzám fordultak tanácsért a várandósságuk alatt, illetve akkor is, amikor a kisbabájuk megszületett. Előbb elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy 28-29 évesen valami egészen újba fogjak bele, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat.

Az apás szülés ma már teljesen általánosnak mondható. Milyen változások történtek még az utóbbi években, amiket a legfontosabbnak gondolsz? Van-e olyan terület, ahol véleményed szerint még változásra lenne szükség?

Az apák jelenléte ma már valóban általános. Hogy ez mennyire jó vagy helyén való, nagyon változó, és nagyon egyéni. Azt gondolom, elsősorban azért vannak ott az apák a szülőszobán, mert nincsenek ott a nővéreink, barátnőink, anyáink. Kell egy „kívül álló” támasz, aki segít, aki megvéd. Van olyan férfi, akinek ez maximálisan testhezálló, és van, akinek nagyobb kihívást jelent. Mindenesetre azt gondolom, az együtt-szülés az együtt-gondolkodás és együtt-döntés eredménye legyen.

Nagyon érdekes az ember életében, hogy hogyan választ hivatást. Nálad hogy történt? Úgy tudom ezt elképzelni, hogy egy szép saját szülésélmény vagy egy vonzó személyiségű bába hatására lesz valaki szülésznő. Nálad hogyan történt?

Sem a szűk, sem a tág családi és baráti körben nem volt bába, illetve szülésznő. Nem tudom, hogyan és miért, de egész fiatal tini koromtól kezdve „tudtam”, hogy bába szeretnék lenni. Természetes és varázslatos volt számomra a gyermekvárás és a baba megérkezése. Valahogy mindig ezt szerettem volna csinálni: jelen lenni a várandósság és a szülés-születés idején. Saját élményeimre gondolva: sosem féltem a szüléstől! Számomra az olyan, mint a víz, vagy a levegő. Végzett szülésznőként szültem az első fiamat, akit medencevégű fekvés miatt a várt idő előtt császármetszéssel segítettek a világra. Nagyon szerettem volna természetesen szülni, és a császármetszés nagy csalódás volt. Sokat dolgoztam rajta, és ma úgy gondolom, hogy semmi nem véletlen – ez sem. Kellett az utamhoz. Ezután ismertem meg olyan szülésznőket, orvosokat, akiknél szívesen szültem a következő gyermekeimet, és akik mind szakmailag, mind emberileg nagy segítségemre voltak  a várandósságaim és szüléseim során.

A dúlámnak köszönhetem, hogy ilyen könnyű volt

Orsival a várandóságom 7. hónapjában találkoztam először. Nagyon szimpatikus volt, hogy első alkalommal ő jött el hozzánk és az otthonunkban beszélgettünk. Többé-kevésbé tisztában voltam vele, hogy mit várhatok egy dúlától, mégis sokkal többet kaptam tőle, mint amire számítottam. A szülésig többször találkoztunk, voltam nála kismama masszázson, ami nekem és a kisbabámnak is nagyon jól esett. Orsi egyszer CTG-re is eljött velem a kórházba, hogy találkozzon az orvosommal és a szülésznőmmel. Aznap az egész délelőttöt együtt töltöttük, és rengeteget beszélgettünk. Napszaktól függetlenül bármikor felhívhattam, ha kérdésem volt; ha esetleg elbizonytalanodtam volna, mindig sikerült megnyugtatnia.

Sárit annyira vártam és vágytam, hogy egy évig nem fogant meg. Már orvosi segítség lett volna a következő lépés, amikor végre…

A születésével is húzta az időt és nyúzta az idegeinket, nem emlékszem pontosan, de kb. 10 napot hordtam túl. Bent kellett feküdnöm a kórházban, várva, hátha történik valami. Ez elég rossz érzés volt, hátrahagyva két gyereket szegény apjukra – aki egyébként derekasan állta a sarat. Kivéve a mai napig emlegetett újságpapíron tálalt vacsorát… de szerencsére én csak ennyiről tudok, és amit a mami nem tud, az nem fáj…

Csütörtök este kezdődött. Valami furcsa volt, de nem tudtam hova tenni. Nem fájások voltak, csak amolyan emésztési zavarnak tűnt. Ekkor már nagyon türelmetlen voltam, annak ellenére, hogy még csak 3 nappal hordtam túl Tomit. Már egy hónappal korábban is nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira, így én, nagy „szakértő”, gondoltam úgyis korábban fog jönni a kiírt időpontnál. Hát tévedtem. Péntek hajnalban, 4 óra körül ébredtem. Szabályos 7 perces fájásaim voltak. Nem volt vészes, így gondoltam ágyban maradok, nem keltem fel még Apát, aludjon csak. A fájások nem szűntek, ezért elmentem zuhanyozni, minthogy megtanultam Edina Kismamatornáján, ha ezek jósló fájások, akkor a meleg víz hatására enyhülnek. Hát az enyémek nem enyhültek, sőt!

Ide most egy születéstörténetet kellene leírnom, de ennek sajnos nem lenne hosszú a leírása, inkább az előtte lévő két nap izgalmas. Történt, hogy 2008. április 3-án megszületett első gyermekem, Barnus. Szerencsé voltam, mert könnyen ment minden, nem volt beavatkozás, csendben ért minket az első csoda. Kis csomagunk kisangyal volt első fél évében, nem is gondoltunk arra, hogy ez változni fog, hát kedvet kaptunk egy következő babához. Újra átélni a pocakos 9 hónapot, a tudatot, hogy ketten vagyok, a csuklásokat, a rugdosásokat… Teltek-múltak a napok és második babánk pocakos élete is kezdett a végéhez érni, hogy napvilágot látva elinduljon kinti életében.

Már este éreztem, hogy lehet, itt aznap lesz valami. Olyan furcsán éreztem magam. Nem fájt, csak mintha a hátamat éreztem volna… Aztán este 10 körül már egyre gyanúsabb lett a dolog. Mondtam is Ádámnak, lehet, hogy mindjárt szülünk. Erre ő közölte, hogy elmegy lefeküdni, hogy kipihent legyen. :-) Én is álmos voltam, ezért úgy gondoltam, hogy lefekszem én is, hátha tudok még egy kicsit aludni. De nem esett jól feküdni, ezért felkeltem. Ráültem a wc-re, mert az olyan jóleső érzés volt, hogy ott elengedhetem magam. Kényelmetlen volt, hogy fájás alatt (még nem fájt igazán, ezért nem is tudtam, hogy ez igazi fájás-e vagy csak jósló) nem tudtam rendesen kapaszkodni. Aztán kimentem a nappaliba, ahol a kanapén találtam egy jó kapaszkodóhelyet, és egy kicsit ott vajúdtam. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni és hajat mosni, és utána felébresztem Ádámot.