A szülés előtti gátmasszázs kérdése egy olyan téma, amiről már jó rég szeretnék írni. Rengeteg eltérő véleménnyel és félreértéssel találkoztam szülésfelkészítő és dúlai munkám során, hogy hogyan is kell a gátmasszázst csinálni? Lássuk csak: tényleg hogyan is?
Marcell harmadikként, két lánytestvér mellé születettet a családba. Egy kedves Dúla blog olvasó küldte el szüléstörténetét, köszönöm neki! :-)
Elérkezett a kiírás előtti nap, 2014.04.10. Szülésnek semmi jelét nem éreztem. Beletörődtem,hogy holnaptól indul a terminustúllépés és minden,ami ezzel jár: a 2 naponta kórházba járás, az indítás „réme”. Csak azt szerettem volna elkerülni, hogy külső beavatkozás hatására induljon meg az úton. A reggeli fürdéskor ismételten énekeltem Marcinak, hogy ma tökéletes lenne, nagymama itt lesz éjszaka, amitől én nyugodtabb vagyok, szeretném már látni, tudni, érezni Őt, együtt menni fog! Megmostam a hajam, mert azt éreztem, este nem lesz rá alkalmas időpont… Talán ez volt az első jel, hogy valami elindult bennem… Aztán gyenge összehúzódásokkal telt a délelőtt és a délután egy része, fürdésre nem igazán csitultak, de nem is erősödtek, néha kicsit leálltak.
A lányokat lefektettük aludni, én megint mentem fürdeni, mert egyre erősebben és sűrűbben éreztem, féltem, ha így megy, nem tudok aludni sem (a lányokkal így volt), de nem hittem el, hogy ebből lehet valami… Majd 23 óra körül elment a nyákdugó is. Lepihentem, és elkezdtük mérni az időközöket és a fájások hosszát…
Ebben a szüléstörténetében nagyon tetszik nekem az a magabiztosság és nyugodtság, amivel Kata a vajúdás folyamatába belesimul és hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok és a szülés a maga útján haladjon. Szülésznője, aki szintén Kata, a maga finom módján kíséri a folyamatot és támogatja az édesanyát.
A szülés kiírt időpontja egyre közeledett. Nagy izgalommal vártam a nagy napot ezekben az utolsó hetekben. Nyár volt, egyre nehezebben viseltem pocakosan a meleget, vágytam rá, hogy gyermekemet mielőbb a karjaimban tarthassam. Minden hidegfrontot vártam, lestem mikor van telihold, mindennek örültem volna, ami a legtöbb babát a tapasztalat szerint előcsalogat, de Dávidom még ilyenkor is a legjobban érezte magát, köszönte szépen, még nem akart megszületni, hisz Ő nem átlagos módon szeretett volna a világra jönni. Elmúlt a kiírt időpont, teltek a napok, a 41. hétben jártam. Egyre csalódottabb voltam, mikor minden este azzal a megállapítással feküdtünk le, hogy „na, ma sem megyünk szülni”.
Ez a szüléstörténet különösen kedves a szívemnek. A szülők bár mindketten örömmel várták nem tervezett babájukat, kapcsolatuk nem sokkal a fogantatás előtt megromlott. Jelenleg együtt nevelik kislányukat, de nem alkotnak egy párt. A kicsi lány már elmúlt 1 éves, de most a szüléstörténetet újraolvasva átélhettem a vajúdás minden pillanatát: a kezdetét, a nehézségeit, a végső lendületet és a természetes szülés mélyről jövő örömét. Milyen jó dúlának lenni! :-)
Egy szép napsütéses napra voltam kiírva. Előző este úgy feküdtem le aludni, hogy elmondtam a kislányomnak (első pillanattól kezdve biztos voltam a nemében), most már tényleg jöhet, amikor akar (addig az áldatlan állapotok miatt próbáltam visszatartani Őt, a lakásátalakítás-felújítások okozta káosz, kosz, feszültség…). 2 nappal később keltem fel kora reggel úgy, hogy tudtam, eljött a pillanat: hívtam a bábaasszonykánkat és drága dúlánkat Orsit, majd a halálraítéltek nyugalmával, csendes derűvel kezdtem készülődni ráérősen. Körülöttem ettől mindenki még idegesebb lett… Az apuka egészen a vajúdás kezdetéig félvállról vette a várandóságot és a szülést, a szülés során szembesült azzal, miről is van szó.
Erika harmadik kisbabája végre úgy született, ahogy szerette volna, pedig ez alkalommal nem volt fogadott orvosa vagy szülésznője. (Az ötödik baba születését már olvashattad a Dúla blogon, amikor János, Erika férje a kicsi Barnabás születését írta meg.)
Sárit annyira vártam és vágytam, hogy egy évig nem fogant meg. Már orvosi segítség lett volna a következő lépés, amikor végre…
A születésével is húzta az időt és nyúzta az idegeinket, nem emlékszem pontosan, de kb. 10 napot hordtam túl. Bent kellett feküdnöm a kórházban, várva, hátha történik valami. Ez elég rossz érzés volt, hátrahagyva két gyereket szegény apjukra – aki egyébként derekasan állta a sarat. Kivéve a mai napig emlegetett újságpapíron tálalt vacsorát… de szerencsére én csak ennyiről tudok, és amit a mami nem tud, az nem fáj…
Veronika szüléstörténetében minden olyan magától értetődően egyszerű és természetes: a várandósság, a vajúdás, a szülés és a szoptatás is. Öröm olvasni minden sorát.
Amikor megtudtam, hogy egy életet hordok a szívem alatt, azt gondoltam, hogy ez az életem legboldogabb napja! Rögtön tudni akartam, hogy mi történik a kisbabánkkal napról-napra. Hogyan fejlődik, mikor melyik testrésze, érzékszerve fejlődik. Interneten nagyon sok információt találtam. Kerestem arról könyveket, hogyan lehetséges a babánkkal kapcsolatot teremteni, amikor még odabent van! Találtam kismama-jógát, perinatális szaktanácsadó tartotta, és segített abban, hogy befelé forduljak, hogy minden idegszálammal a babánkra figyelhessek. Megismertünk (Párommal) sok-sok gyakorlati dolgot, amit majd a szüléskor használni tudunk. Az orvosunknak elmondtuk, hogy agyon fontosnak tartjuk, hogy ne avatkozzon be, háborítatlanul születhessen, gátvédelemmel, és a baba maradhasson velünk majd a szülőszobában. Közben felkerestünk egy szülésznőt, aki elméleti oktatásban részesített, mind szülésről, mind szoptatásról. Ez több alkalommal, több órás foglalkozás volt. Mindeközben persze a Párommal minden nap nagyot sétáltunk, nagyon sokat pihentem, és sokat beszélgettünk Vele, a babánkkal. Hintaszékeztem, énekeltem, simogattam…
Tinának ugyan volt választott orvosa, de végül az élet úgy hozta, hogy mégis az ügyeletes orvosnál szült – és nem bánta meg. Választott szülésznője és a doktornő segítségével született meg első gyermeke a Szent Imre Kórházban.
Zoli szerint Miss Marple a ludas abban, hogy Andris ijedtében megindult kifelé, de ne szaladjunk ennyire előre…
Szerdán arra keltem, hogy fáj a hasam. Úgy tompán, nem túl erősen, de határozottan érezhető fájdalom volt, biztos voltam benne, hogy némi emésztési zűr megint, gyerek feje elzár valamit valahol vagy ilyesmi… És egész nap, folyamatosan. Délután felhívtam a szülésznőmet, mit javasol, menjek be a kórházba megnézetni magam? Asszem’, finoman rá is beszéltem, hogy igen-t mondjon végül, beszólt a kórházba, hogy megyünk. Zolit riasztottam (fodrász aznap kimaradt neki), usgyi, egyelőre cucc nélkül, meglátjuk, mi van. Egy szülésznő már várt, nagyon kedvesen fogadott, ügyeletes doki megnézett, majd haza is küldött: méhszáj ujjbegynyire nyílogat, de egyáltalán nem érett, mehetünk haza. (40 percnyi CTG után, Zoli már szegény a falat kaparta, mi van bent velünk?) Ekkor lehetett úgy délután fél hat.
