Sárit annyira vártam és vágytam, hogy egy évig nem fogant meg. Már orvosi segítség lett volna a következő lépés, amikor végre…

A születésével is húzta az időt és nyúzta az idegeinket, nem emlékszem pontosan, de kb. 10 napot hordtam túl. Bent kellett feküdnöm a kórházban, várva, hátha történik valami. Ez elég rossz érzés volt, hátrahagyva két gyereket szegény apjukra – aki egyébként derekasan állta a sarat. Kivéve a mai napig emlegetett újságpapíron tálalt vacsorát… de szerencsére én csak ennyiről tudok, és amit a mami nem tud, az nem fáj…

Csütörtök este kezdődött. Valami furcsa volt, de nem tudtam hova tenni. Nem fájások voltak, csak amolyan emésztési zavarnak tűnt. Ekkor már nagyon türelmetlen voltam, annak ellenére, hogy még csak 3 nappal hordtam túl Tomit. Már egy hónappal korábban is nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira, így én, nagy „szakértő”, gondoltam úgyis korábban fog jönni a kiírt időpontnál. Hát tévedtem. Péntek hajnalban, 4 óra körül ébredtem. Szabályos 7 perces fájásaim voltak. Nem volt vészes, így gondoltam ágyban maradok, nem keltem fel még Apát, aludjon csak. A fájások nem szűntek, ezért elmentem zuhanyozni, minthogy megtanultam Edina Kismamatornáján, ha ezek jósló fájások, akkor a meleg víz hatására enyhülnek. Hát az enyémek nem enyhültek, sőt!

Sára lányom születése régen várt és sok izgalommal járó esemény volt. 2009. júniusában született. Lombikbaba, aki 6 évvel a „babát szeretnénk” mondatunk elhangzását követően vált valósággá. Emlékszem, 38 hetes kismama voltam, amikor befejeződött a fürdőszoba felújításunk. Törölgettem, mostam, takarítottam napokig, létráztam a függönyökkel és azon mosolyogtam magamban, hogy akár már jöhetne is a kicsi. Volt minden. Hidegfront, melegfront, telihold – gyerek továbbra is pocakban volt. Egy nappal a terminus után az orvosom megvizsgált és mivel már ujjnyira nyitva volt a méhszáj, azt tanácsolta, ne menjek haza. Mivel 37 hetesen fedezte fel ultrahangon, hogy van egy folt a kislányunk bal veséje felett, meg lombikbaba, és terminuson túl vagyunk, hát várjunk másnapig. Ha addig nem jön a baba, indítsuk be a szülést. Annyira készültem a természetes kezdetekre, az otthoni vajúdásra, nagyon csalódott lettem.

Benivel 2008. április 16-ára voltunk kiírva, de az aznapi ctg-n tisztán látszódott, hogy még egyáltalán nem kívánkozik kifelé. A doktorunk (dr. Bálint Balázs) végignézte aznap az összes ultrahang leletünket és megállapította, hogy nagy valószínűséggel egy héttel később fog érkezni a babánk. Nem maradt más hátra, mint az, hogy várunk… Vártunk is, mire végre eljött a vasárnap reggel (április 20.), amikor is azt vettem észre, hogy a nyákdugóm szakaszosan távozik s közben teljesen rendszertelenül görcsölgetek. Úgy volt, hogy aznap be kell mennünk a kórházba nst-re, mert a 40. betöltött héttől már kötelező a heti kettő. Felhívtuk Kondor Katát, a szülésznőnket, aki mondta, hogy ha elkezdtem fájdogálni, akkor inkább ne menjünk nst-re, várjunk, hátha szülés lesz belőle. Déltől már rendszeresek kezdtek lenni a fájások, 10 percenként jöttek, viszont alig tartott egy-egy fájás tovább 20-30 másodpercnél. Délutánra már 6-7-8 perces fájásaim voltak, egyre erősebbek, viszont még mindig nagyon rövidek. Este 10 körül már olyan 5 perceseket mértünk, ezért gondoltuk jobb, ha bemegyünk a kórházba.

Ide most egy születéstörténetet kellene leírnom, de ennek sajnos nem lenne hosszú a leírása, inkább az előtte lévő két nap izgalmas. Történt, hogy 2008. április 3-án megszületett első gyermekem, Barnus. Szerencsé voltam, mert könnyen ment minden, nem volt beavatkozás, csendben ért minket az első csoda. Kis csomagunk kisangyal volt első fél évében, nem is gondoltunk arra, hogy ez változni fog, hát kedvet kaptunk egy következő babához. Újra átélni a pocakos 9 hónapot, a tudatot, hogy ketten vagyok, a csuklásokat, a rugdosásokat… Teltek-múltak a napok és második babánk pocakos élete is kezdett a végéhez érni, hogy napvilágot látva elinduljon kinti életében.

Pocaklakónk 2011. február 3-án este fürdés után lefekvéskor úgy gondolta, hogy a Visszatérés a kék lagúnába c. filmet ő nem akarja tovább nézni és inkább „kihúzta a dugót”. Hát mit mondjak, nem a legjobbkor, nem így terveztük (vagyis így terveztük, csak pont egy héttel későbbre), de hát ember tervez… Én pl. még jó sok melót terveztem péntekre, Dávidnak, a férjemnek egy továbbképzésen kellett volna ülnie, Kondor Kata szülésznőnknek a szoptatós suliban lennie, a dokink (dr. Bálint Balázs) meg éppen külföldön volt még.

A kisfiam sürgősségi császárral született, 2007 decemberében. Űr maradt bennem, mert nem így szerettem volna őt világra hozni, érezni szerettem volna a fájdalmat, mely végül katartikus eufóriába csap át. Amiről annyiszor olvastam. 2009 márciusában ismét babát vártam, szintén decemberre. A szívem alatt hordott kislányommal eldöntöttük, most menni fog. A kezelőorvosom szintén nem látta akadályát a hüvelyi szülésnek. A hónapok teltek, lassan eljött az oly sokszor módosult szülési dátum, ám Borsószem hercegnő továbbra sem mutatott hajlandóságot a kifelé indulásnak.

Már este éreztem, hogy lehet, itt aznap lesz valami. Olyan furcsán éreztem magam. Nem fájt, csak mintha a hátamat éreztem volna… Aztán este 10 körül már egyre gyanúsabb lett a dolog. Mondtam is Ádámnak, lehet, hogy mindjárt szülünk. Erre ő közölte, hogy elmegy lefeküdni, hogy kipihent legyen. :-) Én is álmos voltam, ezért úgy gondoltam, hogy lefekszem én is, hátha tudok még egy kicsit aludni. De nem esett jól feküdni, ezért felkeltem. Ráültem a wc-re, mert az olyan jóleső érzés volt, hogy ott elengedhetem magam. Kényelmetlen volt, hogy fájás alatt (még nem fájt igazán, ezért nem is tudtam, hogy ez igazi fájás-e vagy csak jósló) nem tudtam rendesen kapaszkodni. Aztán kimentem a nappaliba, ahol a kanapén találtam egy jó kapaszkodóhelyet, és egy kicsit ott vajúdtam. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni és hajat mosni, és utána felébresztem Ádámot.

Hálás köszönettel Csattos Ilona életterapeutának, aki ráébresztett a bennem rejlő tudásra, dr. Bata Barnabásnak, aki végig kísérte a várandósságomat és, JELEN volt velem a szülésnél, a siófoki kórház személyzetének, és legfőképp hálás köszönet a Férjemnek, Lacának, és a megszületett csodás babánknak, Olivérnek. Kezdjük az elején: csodálatos 9 hónapot töltöttünk el együtt, egy testben. Minden figyelmemet neki szántam. Tudtam, ha nekem jó neki is, így teljesen problémamentes babavárás után elérkezett a nagy nap: október 19! Ekkora mondta a doktor bácsi, hogy várhatjuk őt, de csak nem akart kibújni. Megtettem mindent: rengeteget kirándultunk, hátha a sok séta majd beindítja a dogokat, mindenféle születésindító bábakoktélokat ittam :o), beszéltem hozzá, győzködtem minden rendben, nagy szeretettel várjuk. A szülésre mindvégig úgy gondoltam, hogy nem lehet rá felkészülni, ahogy a pillanat hozza, majd akkor tudom, mit tegyek. Ha úgy kell lenni, akkor megindítják a szülést, ezt is elfogadtam. 2010. október 24-én megtörtént aztán minden magától.

Most épp itt alszik, tőlem pár méterre. Négy és fél hónapos, és nincs túl jól, fáj a hasa és fogzik. Végre alszik, pihen, gyógyul. Apukája mellette alszik, nem volt könnyű éjszakánk.  Miközben írok, mert egy hang belűről azt mondta, írd most már le, nézem őket. Szerelem ez a javából. Mindkettő felé. Hát hogy is volt? 23 éves voltam, amikor első férjemmel eldöntöttük, kisbabát akarunk. Nem szeretem az akarom szót, mégis így volt igaz. Csak akartuk.  Amikor hamarosan kiderült, hogy (különböző okok miatt, amit megosztani nem szeretnék) nekünk csak mesterséges úton lehet babánk, egy világ omlott össze bennem. De sebaj. Nekivágtunk az elsőnek, a másodiknak és így tovább. A nyolcadik sikertelen próbálkozásunk után végre meghallottam, megértettem. “ÁLLJ!” Nehezen ment, de sikerült elfogadni. Ez nem a mi utunk. Elindultunk hát más utakon, külön-külön keresve a saját igazunkat, legigazabb valónkat. Azóta ő is egy csodás kislány apukája, egy egészen biztosan csodálatos feleséggel.