Minden kerek – Sára szüléstöténete

A következő szüléstörténetet Sára küldte el a Dúla blog részére, köszönöm neki. :-) A Szent Imre Kórházban szült, és szülésekor minden úgy zajlott, ahogyan szerette volna. Ahogy kísérőlevelében írta, nem vágyott nagyon különleges vagy alternatív dolgokra, illetve nem ragaszkodott a gátvédelemhez, és dúlát sem akart segítségül hívni. A vajúdás és szülés órái csodás emlékként élnek benne azóta is, aminek az én dúla szívem csak örülni tud. :-)

2015-11-18_SaraAmikor elolvastam a pályázati felhívást, úgy gondoltam, az én történetem is olyan, ami megnyugtató lehet mások számára, ezért döntöttem úgy, hogy megosztom. A szülés után azonnal úgy gondoltam, bármikor újrakezdeném, jöhet még pár gyerkőc. ☺ No de kezdjük az elején. Mindig úgy gondoltam, hogy a „szerencse lánya” vagyok. Az életemnek alig volt egy-két nehezebb időszaka, s ha mégis, azokkal is mindig volt, aki segített megbirkózni. Ezért, amikor 12 év együttlét, ebből 3 év házasság után a férjemmel úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy egy harmadik emberrel is megosszuk a boldogságunkat, nem gondoltam, hogy bármi baj történhet.

Nagy volt az öröm, mikor kiderült, pár hónap után végre várandós vagyok, azonban sajnos a 9. héten elvesztettük azt a babát. Akkor ez nagyon fájt. Lassan, de megértettem, miért történt. Ahhoz, hogy szülővé váljak, kicsit meg kell erősödnöm és be kell látnom, hogy nem irányíthatok mindent. Vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell fogadnom. Fél évre rá ismét pozitív lett a teszt, és a 9. héten már azt hittem, ez a baba sem akar megszületni, de szerencsére kiderült, hogy csak egy hematóma okozott vérzést. A hematóma csak lassan akart távozni, rossz volt több ultrahangon is azt hallani, hogy még mindig ott van, de szerencsére győzött az akkor még csak Bab néven emlegetett kisfiúnk, és a 15. hétre teljesen kibokszolta „Hematomit”.  Addig a pontig, amíg a 17. héten elkezdtük érezni a kis Bab mocorgását, elég sok aggódás és félelem volt bennünk, de onnantól valahogy megszállt a nyugalom, és végig teljes harmóniában telt az a pár hónap. Különösen onnantól kezdve, hogy abbahagytam a munkát, és csak a babánk érkezésére készülődtem lelkileg is.

A szülés miatt egyáltalán nem izgultam, inkább csak azt éreztük mindketten a férjemmel, hogy már nagyon kíváncsiak vagyunk Vincére. A neve csak az utolsó hetekben dőlt el, de ez jó is volt így. Június 2-ra voltunk kiírva, de az orvosom egy konferenciára ment júni 1-2-án, ezért megkértem Vincét, hogy ne ezen a két napon érkezzen. Ezekben a napokban már nagyon sokat keményedett a hasam, viszont Vince ugyanannyit mocorgott, mint addig, nem is tudom, hogy volt annyi helye…

Június 2-án egy fagyizás és egy séta után füldugóval feküdtünk le aludni, mivel a szomszédok nagy bulit tartottak. El sem aludtam, érezni kezdtem, hogy a keményedések kezdenek csöppet fájni. Nem tudtam, hogy ez már az-e vagy csak jóslófájás, ezért beültem egy kád vízbe is. Így utólag persze ezeket már vicces „fájásoknak” nevezni. A fürdőtől sem erősebb, sem gyengébb nem lett az érzés, így gondoltam, pihenek is kicsit… A férjem a füldugó miatt mindezt szépen átaludta, de jó is volt, gondoltam, legalább egyikünk legyen majd kipihent. Sajnos 4 körül viszont vérezni kezdtem picit, és az összes felkészítőn azt mondták, hogy akkor be kell menni, ezért felhívtam a szülésznőmet és az orvosomat is. Mindketten azt mondták, menjünk be. Így tudtam, hogy a tervünk, hogy a vajúdás nagy részét otthon töltöm majd, dugába dőlt, de azért nem estünk kétségbe. Valahogy egyáltalán nem féltem még ekkor sem, inkább jóleső, pici izgatottság volt bennem. Felébresztettem a leendő apukát, aki odavolt, hogy átaludta ezt az egészet, de gyorsan összekapta magát és megcsinálta a szendvicseket.

A kórházban az ügyeletes doki megvizsgált és közölte, hogy épphogy egy ujjnyi a méhszáj, és még kis vastagsága is van. Rátettek ctg-re, ami azért mutatta már az összehúzódásokat, de ettől még hosszúnak ígérkezett a vajúdás, így a páromat haza kellett küldjem, ami nem volt túl jó érzés. Ebben a kórházban ugyanis a vajúdás végére mehet át a kismama a szülőszobára, s csak oda mehetnek be az apukák. Addig egy közös vajúdószoba áll rendelkezésre, ami szerintem nem jó rendszer, hiszen pont a vajúdásnál tudna igazán segíteni az apuka. (Ez egyébként Budapest egyik legcsaládbarátabb kórháza, és számos szempontból tényleg az, de valamiért a néhány évvel ezelőtti átalakításoknál szerintem ezt nem gondolták át alaposan.)

Tudomásul vettük, és mivel igazából ekkor már ez egy felfokozottabb lelkiállapot, nem szomorkodtam, gondoltam, ez is egy lépés afelé, hogy megismerhessük a kisfiúnkat. Szerencsére a vajúdóban volt egy lány, akivel jókat beszélgettünk, amíg nem voltak nagyon erősek a fájások. Jött egy CTG, majd pár óra elteltével jeleztem, hogy szerintem 3 percesek a fájások, erre megvizsgáltak, de kiderült, hogy még mindig alig volt több mint egy ujjnyi. Ráadásul kicsit tompultak közben a fájások is… Közben bejött a Tanár úr, az orvosom, nagyon rendes volt, addig is gyakran telefonált, és annak ellenére bejött, hogy még messze volt a szülés… Megvizsgált, ekkor szűk két ujjnyi volt a méhszáj. Megnyugtatott, hogy ha visszamennek a fájások, és nem történi estig semmi, akkor ha szeretném, rásegítenek.

Tudom, mostanában nem divat ilyent kérni, de engem ez abban a pillanatban tényleg megnyugtatott, mert nagyon vártam már a találkozást. Úgy éreztem, nehezen viselnék még pár nap vagy akár egy hét kórtermi létet, hiszen túl voltam az időpontomon, haza pedig nem engedtek volna a protokoll szerint. Időközben a szülésznőm hívott telefonon többször, mondta, hogy zuhanyozzak meleg vízben, hátha segít.

Szerencsére délután 1 körül erősödni és sűrűsödni kezdtek a fájások. Akkor már értettem, mi az a fájás… CTG-re tettek megint. Bejött az ügyeletes doktor úr, ránézett a CTG-re és közölte, hogy sajnos ez még mindig nem elég erős, ez eléggé szíven ütött. Majd az ügyeletes szülésznő, aki látta, hogy hogy nézek ki egy fájáskor, mondta, hogy felteszi a másik oldalamra fordulva is a CTG-t. Nos, erre már a gép szerint is erősek voltak azok a fájások, úgyhogy ennyit a gépekről… Így aztán a szülésznőm is elindult, és ugyan az orvosom közben elment, tájékoztattak, hogy már úton is van visszafelé ő is. Tényleg éreztem a törődést, cseppet sem féltem. Ez egyébként az egész terhességre, szülésre és a körházi napokra igaz.

Tökéletes választás volt mind az orvosom, mind a szülésznőm, sőt, még a csecsemősnővér is. Nyilván leghosszabban a Tanár úrral kellett „együttműködnünk”, és az ő megnyugtató, kedves személyisége és profizmusa végig rengeteget segített. Azt hiszem, lehet valaki bármilyen jó orvos vagy bármilyen szuper ember, biztos, hogy vannak, akiknek jó, vannak, akiknek rossz választás lenne. Mi nagyon összhangban voltunk, részemről teljes volt a bizalom, mert éreztem a törődést, hogy fontos neki az én és a gyermekem egészsége és nagyon jól esett, hogy a szülés alatt is tulajdonképp végig mellettünk volt, ugyanúgy, mint a szülésznőnk, és így nagyon szuper kis csapat támogatott.

Visszatérve az eseményekhez, amikor a szülésznőnk megjött, épp egy fájás közepén voltam, és a tornán tanult légzőgyakorlatot csináltam, és rögtön közölte, hogy „jajj de gyönyörűen” csinálom. Kaptam egy beöntést, és tudtam, hogy már közel az időpont, hogy végre a férjemmel együtt folytassuk. Amikor a szülésznő halkan annyit mondott, hogy ebből 2-3 órán belül gyerek lesz, majdnem sírva fakadtam örömömben.

Végre bejött a férjem és a Tanár úrral és a szülésznőnkkel együtt átköltöztünk a szülőszobába. Útközben megkérdezték, hogy jó lesz-e a sárga szülőszoba, utólag a férjem mesélte, hogy a fejemet kellett volna látni ekkor… Őszintén szólva az sem érdekelt volna, ha hupilila… Ekkor már elég kemény volt minden fájás, és nagyon sűrűn jöttek. Kipróbáltuk a labdán zuhanyt, a párom közben masszírozott, de nem nagyon vált be, inkább vágytam vissza a szülőágyra, fekvésbe. Örültem, hogy nem kértem az alternatív szobát, mert jó volt, hogy ezt lehetett állítgatni, és nem vágytam én sem bordásfalra, sem kádba.

Innentől kezdve nekem már az időérzékem elveszett, és érdekes módon a vajúdás vége és a kitolás szakasz teljesen összefolyt, szóval nem úgy történt, ahogyan azt korábban hallottam, olvastam, hogy a székelési inger után jön a kitolás, hanem egy kis fájás lazítólégzéssel, majd egy kicsi kitolás… A férjem hatalmas nagy segítség és támasz volt, olyan jó volt már csak az is, hogy ott van mellettem. Fogta a kezem, törölgetett vizes ruhával, és láttam, hogy teljesen a helyén van, mint egy profi. Semmi pánik, semmi elszörnyedés. Az elején vicces volt, mert mikor szorítottam a kezét visszaszorított, úgyhogy megkértem, hogy inkább csak engem engedjen szorítani. Egyetlen egyszer kértem, hogy ne puszilgasson, akkor minden porcikámmal koncentrálni akartam, ezenkívül mindent tökéletesen csinált. Ő azt mondja, hogy végig érezte a bizonyosságot, hogy minden szuperül halad, és azt látta, hogy persze, fáj, de nagyon jól bírom, ezért fantasztikus élmény lett neki is az egész. Elég gyorsan elfolyt a magzatvíz, és kaptam glükózt meg egy nospa-szurit fenékbe. Valamikor egy kis rásegítő oxitocint is, mint utólag megtudtam a férjemtől, de erre nem emlékeztem.

A kitolás nagyon-nagyon fájt, és azt hittem, még sokáig tart, mikor a Tanár Úr azt mondta, hogy mindjárt látni a fejét. Ekkor döbbentem rá, hogy nahát, ennek mindjárt vége és megláthatjuk Vincét. Ekkor gyorsan metszett a Tanár úr egy 1-1,5 cm-t. Nem bántam, főleg, mikor utólag megtudtam a szülésznőnktől, hogy ugyan nagyon rugalmas volt a gátam, kicsit leesett a szívhang, ezért biztosabb volt így. Tekintettel a kobakméretére, kisebb csoda lett volna, ha nem így történik. Fej, egyik váll, majd a következő nyomással, 16.38-kor kicsusszant Vince, s azzal a lendülettel rátették a hasamra.

Persze, olvassa az ember, hogy ez mekkora élmény, de ezt átélni kell. Ez életem legnagyobb élménye volt, ahogy a kis csuszamlós teste odasimult és elkezdett halkan sírdogálni, majd lepisilt, lekakilt. Nagyon-nagyon zokogtam örömömben, szólongattuk, és közben az apukájával együtt csak néztük, néztük, hogy ez a mi kisfiúnk és végérvényesen szülők lettünk. Közben beszéltünk hozzá, és úgy tűnt, kicsit megállt az idő… Elmondhatatlan, tényleg.A büszke apuka elvágta a köldökzsinórt.

Nem emlékszem, mi mikor történt, mindegy is, lényeg, hogy a placenta kicsusszant szerencsére nagyon könnyen, s csak a varrás előtti szurik fájtak kicsit. Azt hiszem, hogy közben volt, hogy a csecsemős nővér megfürdette Vincét, lemérte (kétszer is, hogy biztosan jó-e, mert „Te jó ég, ilyen hatalmas!”), 4040 gr, 58 cm.”9/10-es apgar”, hallottam az orvost, és tudtam, ez szuper jó, nem mintha addig felmerült volna bennem, hogy nem makk egészséges…

Ezután két órát voltunk a szülőszobán, leginkább hármasban. Időnként a szülésznőnk is ránk nézett, majd átkísért egy kétágyas szobába, ami estig még üres volt, így ott maradhattuk még pár órát, továbbra is hármasban. Fantasztikus órák voltak ezek.

Az első néhány hétben, ha csak valaki a szülés szót kimondta, már zokogtam örömömben. Hatalmas élmény volt családdá válni, meglátni, akit annyira vártunk. Azóta eltelt majdnem egy év, s már tudom, hogy a szeretet, amit a gyerekem iránt érzek, folyton csak mélyül, erősödik, belekeveredik rajongás, büszkeség, felelősség, aggodalom. De minden ott kezdődik, azzal a felejthetetlen pillanattal. Nagyon szerencsés vagyok, hogy az a pillanat is ilyen csodálatosra sikerült.

2017-03-08T20:33:43+00:00 Kategóriák: Szüléstörténetek|Cimkék: , , , , |

Hozzászólások

ÍRJ NEKEM!