A Dúla blog Szép szüléstörténet pályázatára érkezett Barbara szüléstörténete. Ez különösen kedves a szívemnek, hiszen első kislánya születésekor is és most is dúlája lehettem. Jó volt felidézni az együtt töltött órákat és a szülőszoba hangulatát. Köszönöm Barbara, hogy megírtad és elküldted Melinda megszületésének történetét.

Hideg, januári szombatra virradtunk a a terminus napján – kicsit bánatosan állapítottam meg, hogy bizony még mindig egyben…

No nem mintha ez önmagában gond lenne, de az én második pici lányom már 2-3 hete hitegetett minket. Megvolt szinte minden, ami a szülés közeledtét jelzi, az ünnepek között olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ki sem húzzuk januárig. A baba irányba állt, leereszkedett a pocakom, távozott a nyákdugó, az NST kontrollok is egyre komolyabb összehúzódásokat mutattak, a méhszáj is hetek óta nyitva volt már. Volt hidegfront, melegfront, havazás, volt olyan este, hogy 2 órán keresztül 5 perces összehúzódásokat mértem, végül belealudtam, és nem történt semmi. Így aztán ez a szombat is csak egy sokadik volt a mindenórás napok sorában.

Semmi izgalmas nem is történt estig, mikor is a következő NST-re voltunk hivatalosak a kórházba.

Indulás előtt picit elbújtam a család elől, megittam az utolsó adag málnalevél teám és megettem a pár szem datolyám, pihentem, zenét hallgattam. Majd felpakoltunk mindent: táskát, babaholmit, szülőszobai túlélőkészletet. Sok esélyét nem láttam annak, hogy bármi történik is, de valamit mégis érezhettem, mert az utolsó pillanatban írtam egy levelet a 3 éves nagyobbikomnak, amit a nagymama felolvashat neki reggel, ha én esetleg már csak a kistesóval jönnék majd haza. Leírtam neki, hogy a Melinda találkozni szeretne már velünk, és ahogy megbeszéltük, apa és én bementünk a kórházba. Nemsokára jöhet majd látogatóba, de addig is a nagymama vigyáz rá… És hogy szeretem és sietek haza hozzá.

A kórházban aztán kicsit lógó orral ültem az NST-re kötve. Kósza keményedések jöttek-mentek, a baba szívhangja megnyugtatóan zakatolt, a papír csendben kígyózott… Semmi különleges nem történt. Mígnem aztán megjelent a dokim, rápillantott a papírra és vidáman így szólt: “Nocsak, babázunk?”

Elkerekedett szemmel néztem rá, mondtam neki ugyanmár, hát nincs itt semmi. De, de, nézzem meg… Valóban, szép szabályos összehúzódásokat jelzett a görbe, majd a vizsgálat is azt mutatta, hogy bizony legutóbb ilyen értékekkel már rég a szülőszobán voltunk… Mégis biztos voltam benne, hogy ez még nem “az”. Mondtam is a dokinak, hogy higgye el, én kiegyeznék vele, ha egy gyerek ennyivel is kibújna, de emlékeim szerint ez ahhoz még kevés…

Ekkor merült fel először a burokrepesztés.

Én annyira nem éreztem úgy magam, mint aki mindjárt szül, hogy kellett kérnem egy kis időt átgondolni. Kaptam is. Őszintén szólva, ráhangolódás és tudatos felkészülés ide vagy oda, egy dologra nem gondoltam: hogy mi van, ha a babám nem indul el magától? Egyszer sem merült fel bennem ez a lehetőség, így végig sem gondoltam soha, hogy hogyan is viszonyulok én ehhez. Bármilyen bután hangzik is ez a terminus estéjén, meglepetésként ért ezt a fordulat, leblokkoltam.

Mivel egy bő óra alatt sem változott semmi, és még mindig bizonytalan voltam, hogy belevágjunk-e – azt tudtuk, hogy a baba jól van odabent -, úgy döntöttem, a megérzéseimre hallgatok és ami nem 100% igen, az jelen esetben egy nem. Így aztán hazajöttünk, azzal a kitétellel, hogy ha bármi rendszeresnek tűnő mozgolódást észlelek, azonnal induljak vissza. Ez majd’ 3 ujjnyira nyitott méhszájjal nem tűnt felesleges óvatosságnak és szerencsére a dokim és a Ili, a szülésznőm is ügyeletben volt aznap.

Késő este volt már, mire hazaértünk. Adtam egy puszit az alvó nagytesónak, aztán leültem a kanapéra egy bögre teával pihenni. Nem telt el sok idő, jöttek a keményedések. Szabályos 5 percenként. Nem voltam szívbajos, vártam egy órát. Mivel nem maradtak abba, hajnal 1 körül hívtam Ilit és Orsit, aztán fogtuk a csomagokat és elindultunk vissza a kórházba.

Őszintén szólva, akkor még nem igazán voltam ott fejben.

Jobban belegondolva, sokkal több “csomag” utazott velünk aznap este, mint annak a pár napnak a felszerelése. Ott utazott velem az első orvosom 15 évvel ezelőtti mondata, mely szerint nem lehet gyerekem. Ott voltak az azóta megtett út – aminek köszönhetően másodszor is a szülőszoba felé indultam – emlékei. Jött velem PCOS és Inzulinrezisztencia. A tudat, hogy mindennek jól kell mennie, mert engem itthon várnak. És valahol mélyen, minden lelki munka ellenére is vittem magammal az első szülésem emlékeit: a katarzis helyetti ijedséget, a feszültséget, ahogy elviszik tőlem, a végtelen pillanatokat, míg meghallom, ahogy kint fölsír… Az inkubátorban fekvő kisbabám képét, a PIC-en pittyegő gépek hangját, a kézfertőtlenítő szagát… Ezt így, mind.

Mire odaértünk, minden szülőszoba foglalt volt, így én ismét megkaptam az alternatív vajúdót. Ismerős szoba: a fotelek, a kád, a bordásfal és a franciaágy. Az az ágy, amin nem sírt fel az első babám… Az ellentmondásos érzések közül most mégis a pozitívak kerekedtek felül: az ismerős környezet kifejezetten biztonságérzetet adott. Lepakoltunk, és vártunk, a fájások közben megint abbamaradtak. Nyűgösebb pillanataimban – fáradt voltam, hiszen hajnal volt már és én reggel óta talpon voltam – azon gondolkodtam, ennyi erővel alhatnék otthon…

Közben megérkezett Orsi és az első zökkenő: szemben az első szülésemmel, most egyszerre csak egy kísérő lehetett bent velem, így a férjemnek ki kellett mennie. Ami rosszabb volt, hogy az influenza-zárlat miatt nem csak a szülőszobák elé, hanem egész a folyosó végéig, tehát még csak kimenni sem tudtam hozzá…

A tervünk az volt, hogy Orsi lesz velem a vajúdás alatt, a férjem pedig visszajön a lányunk érkezésekor. A dúlatáskából előkerültek az ismerős hasznosságok: vízforraló, mécses, illóolajok… Orsi jelenléte megnyugtató volt, lassan kezdtem áthangolódni, megérkezni a pillanatba. Abban, hogy azt a sok “csomagot” le tudjam tenni, hatalmas segítség volt nekem. Beszélgettünk, ittam és kicsit ettem is, közben a dokim és a szülésznőm jöttek-mentek – hiszen nagyüzemben érkeztek a babák az éjjel – de tudtam, hogy ott vannak ha szükségem van valamire.

Hajnali fél 4 körül babám még mindig vacillált, hogy induljon-e, vagy se…

… mi pedig a burokrepesztés mellet döntöttünk: leengedtük az “uszodavizet” és vártunk. Visszasétáltam a szobába, és bár én ebből még mindig nem sokat éreztem, az NST pár perccel később már jelezte, hogy valami elindult… Felkeltem járkálni, az összehúzódások egyre egyértelműbbé váltak – az ismerős érzésből tudtam, hogy már irányban vagyunk… Egyre koncentráltabban voltam jelen. És itt következett a második zökkenő: be kellett látnom, hogy annyira elvonja a figyelmemet a férjem hiánya, hogy inkább úgy döntöttem, hazaengedem Orsit, és jöjjön be ő. Így aztán fél 5 körül helyet cseréltek. Ekkor pörögtek fel az események.

Ezután már a szobában maradtam, egy kivétellel, amikor is összeszedtem magam és a fájások közötti szünetekben haladva, kiaraszoltam a mosdóba. Persze megoldhattunk volna mindent a szülőszobán belül is, de nekem és az emberi méltóságomnak ott és akkor fontos volt, hogy ameddig csak van rá mód, talpon maradjak és normálisan intézzem a dolgaim. Ez és páldául a ruhám is – hálóing helyett hosszított sportfelső, a későbbiekre melegítő volt bepakolva – segített tudatosítani magamban, hogy én itt nem egy beteg vagyok, hanem egészséges nő, aki épp a babáját hozza a világra.

Nagyon jó volt, hogy senki sem akart ebbe beleavatkozni, mindent úgy csinálhattam, ahogy jónak éreztem. Ez után félhomályban, gyertyafénynél, a bordásfalnál állva ringatóztam, lélegeztem, egye lejjebb engedve a baba buciját. Férjem közben a meleg vizes törölközőt cserélgette, amit a pocakom aljára tettem. Ringatózás közben magamban beszéltem Melindához, és dúdoltam az akkoriban valamiért nagyon sokat hallgatott Sound of Silence c. dalt:

Hello darkness, my old friend

I’ve come to talk with you again…

Valamiért odaillett.

Mert számomra a szülés ilyen. Randevú, sötétséggel és fénnyel. Élettel és halállal. Legbenső énemmel és a képességeim határaival. Tökéletes magány és mégis annak biztos tudata, hogy nem vagyok egyedül.

Így vonódtam valahogy egyre beljebb, dokim és a szülésznőm egyszer-egyszer bejöttek megvizsgálni, kicsit beszélgetni, szépen haladtunk amerre kellett. Dokim egy óra múlva akart volna ismét megnézni, Ili csak mosolygott, hogy mi akkor már bőven babázni fogunk. Ismerős volt minden érzet, csak azon csodálkoztam, hogy máris ott tartanánk? Az első szülésnél örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz a kádban ülve…

Most hol álltam, hol a fotelben ültem, de azt éreztem, hogy függőlegesen kell maradnom. Valamiért már a várandósságom eleje óta biztosan tudtam, hogy így akarok majd vajúdni. Közben a férjem masszírozta az Orsitól kapott olajjal a derekam, én pedig az izotóniás sportitalomat kortyolgattam… A vége felé volt, hogy el is aludtam pár percre a fotelben ülve… Majd egy erősebb fájás ébresztett, föl kellett kelnem, aztán ledőltem inkább az ágyra. Utóbbi nem volt jó ötlet, mert fekve sokkal rosszabb volt, viszont felkelni már nem volt alkalmam, jöttek a tolófájások.

Innentől egy dolog járt a fejemben: hogy mindjárt vége. Mindjárt itt lesz. Mindjárt pihenhetünk. Az ágyon félig ülve egyik kezemet a férjem fogta, a másikat Jenei doki (és szerintük is borzalmasan puha volt a matrac), én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy segíthessek a babámnak kibújni. Annyira rajta voltam, hogy csak amikor szóltak, hogy most ne toljam, sóhajtsam el a fájást – akkor kapcsoltam, hogy gátvédelmet kértem. Én már el is feledkeztem róla, de Ili szerencsére nem.

Nem tudom, hanyadik tolásra volt kint Melinda, de nem tartott soká. Emlékszem, hogy egy rövid pihenőnél a férjem azt mondta, ügyes vagyok – talán azt is, hogy büszke rám -, és ez nagyon sokat jelentett. Emlékszem, hogy a dokim ott lelkesedett, hogy “így kell szülni”, és ez is nagyon sokat adott. És emlékszem, hogy azt mondták, most már engedjem ki azt a babát, és ez is segített átlendülni az utolsó holtponton. Segített elhinni, hogy eljött a pillanat, most már elengedhetem, vele nem lesz semmi baj.

Vasárnap reggel fél 7-kor, alig 3 órával a burokrepesztés után megszületett Melinda.

A popója még bent volt, már prüszkölt és kiabált. Azonnal a hasamra tették, betakargattak minket és ő hamarosan megnyugodott. A zsinórt nem vágta el rögtön az apukája, vártunk kicsit. Én pedig ölelgettem és szeretgettem és csodálkoztam, hogy milyen pici. Pár perccel előtte még sokkal nagyobbnak tűnt… :o) Az “aranyóra” alatt pihentünk, ismerkedtünk, néztük egymást, szopizni próbált. Végül megmérték, felöltöztették, és mivel rajtam sok rendbe tenni való nem volt, a gyermekágyas szobában folytattuk tovább a pihenést. A bent töltött napok alatt mindvégig együtt voltunk.

Eltekintve az első babám születése utáni bonyodalmaktól, mindkét szülésem szép emlék maradt. De tagadhatatlan, hogy a második sokkal könnyebb volt. És ezúttal megvolt a katarzis is: megérkezett épen, egészségesen, és csak amikor ez a kő leesett a szívemről, akkor jöttem rá, hogy mit is cipeltem egészen addig…

Melinda megnyugvást hozott.

Ide kattintva még több csodaszép szüléstörténetet olvashatsz.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!