Megszületett Lounnotar mosolygós kisfia

Különleges, lírai szüléstörténet következik. Én megkönnyeztem, különösen, mert tudom, milyen nagyon készült Móni kisfia császármetszés utáni természetes úton való megszületésére. Kicsi Áron, Isten hozott!

Császármetszés után természetesen - Áron születése

A szép és kecses leány, Luonnotar már évek, évszázadok óta lebegett a kék égbolton. A Természet lányát kietlen és egyhangú, végtelen tér vette körül. Lassacskán ólmos fáradtság kerítette hatalmába, kimerítette a magány, más tájakat szeretett volna látni.  Messze, nagyon messze Luonnotar égi birodalmától, odalent hullámzott a végtelen tenger. A lány összeszedve erejét sebesen lesiklott a magasból, ahol élt, s leszállt a viharos tenger tajtékos hullámaira. Szélvész tombolt, s ő sokáig hányódott, sodródott a hullámokon, akár egy törékeny csónak. Amikor minden megnyugodott, és Luonnotar új erőt érzett magában, tudta már, hogy egy fiúval viselős, aki csak akkor fog megszületni, ha a világ készen áll a fogadására. – Részlet Az aranytojást tojó sas című meséből

Augusztus 26-án megszületett második kisfiunk, Áron. Duplán nagy a boldogság: egyrészt kimondhatatlanul örülünk az érkezésének, másrészt spontán, és természetes úton jött világra. Így én is, nőként, anyaként újjászülettem.

Első gyermekünk, Domonkos 3 éve született sürgősségi, életmentő császármetszéssel – legalábbis ez év elejéig így tudtuk. A hivatalos indok a terminus túllépés (40+3 nap) és a túl kevés magzatvíz voltak.

Már várandós voltam Áronnal, amikor újra elbeszélgettem az orvosommal a következő szülés lehetőségeiről. Azt mondta, nagy valószínűséggel megint császár lesz, hacsak nem lóg már ki a baba feje, amikor a kórházba érkezem. Majd a beszélgetés során bevallotta, hogy tulajdonképpen biztonsági császármetszés volt az előző. Mintha leforráztak volna. Hazasétáltam, és furcsa érzés fogott el: tehát nem az én hibám. Majd elsirattam a kisfiam születését. Ő már nem kaphatja vissza, amit elvettek tőle, nem születhetett meg úgy, ahogy és amikor ő szeretett volna.

Gőzerővel új orvost kerestem. Duplán nehezített pályán mozogtam egyrészt a vbac terve miatt, másrészt augusztus 21-re voltam kiírva, amikor jellemzően mindenki szabadságon van. Majd minden vbac-t vállaló orvossal beszéltem, szinte mindenki bíztatott, miután megismerték a történetemet, de senki sem tudott már elvállalni. Végül találtam egy doktornőt, akik vállalta, hogy megnéz. Első találkozásunk éjjelén több mint 2 órán át beszélgettünk: alaposan átnézett minden korábbi leletet, majd azt mondta, hogy nem könnyű az esetem, de azt meg tudja ígérni, hogy ez a baba akkor fog megszületni, amikor ő akar. És reméljük úgy, ahogy én is szeretném.

Akkor már megtörtént a főorvos váltás az újonnan választott doktornő kórházában, de még nem tudtuk, hogy vbac fronton milyen változások várhatóak. Ezért B tervként egy magánkórházat jelöltük ki, mert a doktornő szerint az ottani új orvosigazgató irányításával menni fog a természetes szülés.

Éreztem, hogy tudatosan időt kell teremtenem a babára és magamra; és fizikailag, lelkileg egyaránt dolgozni a természetes szülésért. Baba-mama kapcsolatanalízisre jártam egy fiatal pszichológusnőhöz. Na, ott aztán kijött minden… emellett a testudatosságomon dolgoztam: a jógaórák mellett shiatsu masszázsra jártam, és meseterápiás szülésfelkészítőre. Minden nap tudatosan készültem a természetes szülésre. Megtanultam, hogy a magam erejére építkezzek. Körbebástyáztam magam olyan segítőkkel, akik az én személyiségemhez passzoltak. Dúlát választottam T. Kata személyében, aki módszeresen felkészített engem, és Gergőt, a férjemet is.

Majd jött egy újabb csavar: a kórházba nem engedte be az új főorvos a független dúlákat – pechemre Kata az volt. Aztán felmondott a szülésznőm – az egyetlen, aki augusztusra még elvállalt, és támogatta a vbac-t. Majd folyamatosan jöttek az aggasztó hírek a kórházból.

Már a 37. hétben voltunk, amikor úgy döntöttem, hogy kórházat váltok. Győzködtem a doktornőmet, hogy szüljünk a B terves kórházban, de rengeteg kismamája volt, így felelősséggel nem tudta vállalni a külső helyszínes szülést.

Ekkor egy csodálatos dolog történt. A dúlám beszélt Cs. Erzsi szülésznőnek a kanosszajárásomról, aki előkészítette a terepet a magánkórház orvosigazgatójánál. A doktornőm pedig hihetetlen szeretettel átadott az új választott orvosnak, akiről mindig, mint mentoráról beszélt. Tulajdonképpen a finisben voltunk, amikor eldőlt, hogy végül is hol fogok szülni. Úgy éreztem, hamarabb fog jönni ez a baba.

Aztán betöltöttük a 40. hetet is, és semmi. Frontok jöttek, mentek, de a baba csak nem mozdult. Minden népi praktikát bevetettem. Folyamatosan voltak jó erős jóslófájásaim, de méhszáj egyáltalán nem tágult. Szülésindításról, császárról nem beszéltünk, mert az orvosom szerint volt még idő és a baba szívhangja rendben volt. Majd a 40+4. napon kevesebb magzatvizet látott. Déjà vu… Dománál is így kezdődött.

Az orvosom hazaküldött, mondta, hogy pihenjek, igyak sokat, és másnap újra megnéz. A magzatvíz mennyisége folyamatosan változik, ez még nem tragédia, de figyelnünk kell. Mekkora különbség a hozzáállásban a klinikához képest! A dokim kérte, hogy éhgyomorra menjek, de vigyek magammal szendvicset. Ha nem jó a szívhang, lépnünk kell: beindítja a szülést, végső esetben pedig császárra kerülhet sor, ha jó a CTG: szendvicsevés!

Sírva hívtam a dúlámat, aki azt tanácsolta, hogy engedjek el mindent. Rengeteget dolgoztunk a vbac-ért, amit lehetett megtettünk. Elengedést és elfogadást javasolt. Azt mondta, legyen egy szép, romantikus esténk Gergővel, aztán másnap lesz, ami lesz. Valahogy megnyugodtam.

Áron egy csodálatos szeretkezésben foganta. Emlékszem rá…

És egy csodálatos szeretkezés után indult el közénk, földi útjára. Hajnal 1-kor elkezdett folyni a magzatvíz. Először ritkábban 15-20 percenként, majd egyre sűrűbben jöttek a kontrakciók. Gergő aludt mellettem, én meg úsztam a fájdalom hullámain, ahogy az egyik meseterápiás történetben szereplő Természet lánya is. Ahogy „tanultam”, engedtem a fájásoknak, hogy átjárják a testem.

Reggelre mekóniumos lett a magzatvíz. Hívtam Erzsit és Katát, mindketten sürgettek, hogy menjek a kórházba. Akkor már 3 órája 5 perces fájásaim voltak. Az orvosom megvizsgált: tök zárt méhszáj, de az UH és a CTG is rendben. Így engedte, hogy tovább vajúdgassak „CTG felügyelet” mellett. Besötétítettük a szülőszobát, jógáztam, toltam a mély „a” hangokat, Gergővel ölelkeztünk, bevetettük a homeopátiát, masszázsolajokat, mindent. 1,5 cm-re sikerült kitágulnom. Úgy éreztem, hogy még mindig túlságosan a tudatomnál vagyok.

Az orvosom adott még egy órát 11:30-ig. Akkor már jó 10 órája vajúdtam. A mekóniumos magzatvíz, egy korábbi műtét, és a császár miatt nem mertek tovább várni. Kérdezték, hogy beleegyezek-e az oxitocinba. Nagyon féltem tőle. Lassan, nagyon kis mennyiségben kezdték el adagolni. Igyekeztem mély aaaaa hangokkal kicsalogatni a babát, de mintha versenylovak húztak volna. Nem volt megállás. Néha kinyitottam a szemem, és láttam, milyen lassan telik a „kinti idő”.

Majd 13:30 körül átsegítettek a szülőágyra (addig egy nagy francia ágyban vajúdtam, mellettem Gergő és Kata), és megkezdődtek a tolófájások. Az oxitocin megtette a hatását, szépen tágultam. Éreztem, ahogy a baba feje forgott a szülőcsatornában. Hihetetlen, leírhatatlan érzés. 14 órakor azt mondták, itt fél háromra bizony baba születik.

Áron 37 cm körfogatú fejecskéje csak nem akart kijönni, megszorult. Ekkor az orvosom megkérdezte, hogy csinálhat-e egy kis gátmetszést. Bólintottam. Felemelte a hálóingemet mondván mindjárt ide teszi a babát. Még akkor sem hittem el, hogy megtörténik. Olyan gondolatok keringtek a fejemben, hogy mindjárt bejön valaki, és azt mondja, hogy ez így nem megy, és kivesszük ezt a gyereket.

Aztán megszületett Áron. A kis forró testét azonnal a hasamra helyezték. Mindenki ujjongott.

Az orvosom gratulált, és azt mondta:

Ügyes lány volt! Visszakapta a nőiességébe, anyaságába vetett hitét! – én legalábbis erre emlékszem. Gergő szerint belezavarodott a mondandójába. Mindenkin érezhető volt a meghatódottság.

Ezután sok-sok aranyóra következett. Igen sok, mert többször elájultam. Így hagytak minket hármasban a szülőszobában pihenni.

A 3. napon mentünk haza. Többször körbejártam a kórházat, hogy mindenkitől elbúcsúzhassak, mint egy nyaralás után. Az orvosommal megöleltük egymás búcsúzóul, Erzsi is lelkesen szorongatta a kezem. Nagyon nehezen indultunk el. Persze otthon már várt a szépséges nagy fiam, és azóta is együtt a boldog család.

Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan szülése legyen, amilyenről álmodik!

Ide kattintva még több szüléstörténetet olvashatsz.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Hozzászólások

ÍRJ NEKEM!