Kriszti kismamanaplója – 16-20. hét

Egy hónappal ezelőtt olvashattad a Dúla blogon Kriszti kismamanaplójának előző részét. Azóta Kriszti a 2. trimeszterbe lépett, és nehézségekkel,  fogfájással, de örömökkel is tarkított volt számára ez a pár hét.

16 hetes magzat (a kép illusztráció, köszönet a 4D Szentendre UH rendelőnek)A negyedik pocaklakónkkal a 16. hetet ugyanúgy kezdtem, ahogy a többivel: AFP-szint vizsgálattal. A különbség az volt, hogy az orvosom egyáltalán rá sem tekintett az eredményre. Végre eljött ez az idő, hogy a gyakorlatban is feleslegesnek tartják ezt a vizsgálatot, no nem annyira, hogy magát az e célból végzett vérvételt is elhagyják. Valóban energiával telítettebb lettem, valóban kezemben volt az életem irányítása. Egészen addig, amíg különböző fájdalmakkal nem kellett szembenéznem… A következő négy hétben volt egy erős derékfájásom, ami évente egyszer szokott érkezni. Valamiféle becsípődés ez, ami egy rossz mozdulat, hajolás eredménye, és ahogy jön, úgy múlik el – nagyon hirtelen. Ugyanez történt a lapockámnál is egy hétre rá, tenni ezzel sem tudtam semmit, ugyanúgy próbáltam használni, mint máskor, nagy felszisszenések mellett, vártam, hogy múljon. Na és a következő, borzalmasabb fájdalom, ami elért, a fogfájás volt. Nem akartam én megvárni azt, hogy meg is fájduljon a fogam. Kaptam időpontot a fogorvosomhoz már egy hónappal előbb, mert érzékeny volt hidegre, nyomásra. Aztán egyszer csak a megbeszélt időpont előtt egy héttel úgy gondolta, hogy elkezd fájni. Először csak kicsit, másnap már nagyon, na ekkor már fájdalomcsillapítót kellett bevennem, nem használt az anno jógán tanult mély belégzés és a fájdalom sötét füstként való kifújása. Fájdalomcsillapítót erős lelkiismeretfurdalás mellett. Harmadik nap már 2-3-at vettem be, és oda jutottam, hogy már nem is használt. Ez volt az a pont, amikor felhívtam a fogorvost, hogy nem tudok várni egy hetet, legyen szíves fogadjon. El kellett távolítani a fogam idegeit, amiből alig élt egy pici, de az gyulladt volt. Az ideiglenes tömés után gyökértömés, majd végleges következett, így háromszor sikerült kapnom érzéstelenítőt is. Azt mondta a fogorvos, hogy ezt szabad és se a babának, se nekem nem lesz tőle bajom, de én akkor is gyógyszerektől szűzen szeretném, ha lehet, kihordani a babát, úgyhogy nehéz volt elfogadnom ezt a helyzetet. A slusszpoén még az lett, hogy mire ez a fogam elkészült, a másik oldalon is érzékeny lett az egyik fogam, majd le is tört belőle egy darab. Megelőzendő a nagyobb bajt, a fájdalmat és további fájdalomcsillapítók adagolását, rögtön mentem azzal is fogorvoshoz, egyszeri alkalom, egyszeri érzéstelenítő-adag arra elég volt.

Mindezek mellett pici baba határozott mozgásokat produkált, ezt a 16. héttől már bizton állíthattam. Mondtam is a családnak, persze a gyerekek rohantak, hogy foghassák, érezhessék, de el kellett őket szomorítanom, hogy még nem lehet, főleg, hogy van kívül felette még egy jelentős vastagságú melegítő réteg. :-) Ezek miatt a pluszkilók miatt az igazi babáspocak-formára még várnom kellett. Ha valaki nem tudta, hogy babánk lesz, csak pár pluszkilóra figyelt fel. Tudom, ez hiúsági kérdés, de picit bántott, hogy az előző várandósságok miatt megnyúlt bőr miatt már ugyanolyan igazi pocakom nem lesz, mint az első babánknál, Marcinál volt. És ennek a megnyúlt bőrnek a súlya sokszor okozott egyfajta nehéz érzést az alhasnál, nagyon kellemetlen volt. Először nem is tudtam beazonosítani az okát, féltem, hogy esetleg a méhszájjal lesz gond. Miután rájöttem, hogy ez lehet az oka, megnyugodtam, ritkábban is éreztem az ilyenfajta panaszokat. Szülésznőm javasolta, hogy kapható egy hastartó ilyen esetekre is, amit gondolom szoktak ajánlani a várandósság vége felé is. Végül is nem szereztem be, mert az sem jó, ha ehhez hozzászokik a szervezet, a pocak. Helyette igyekeztem többet pihenni.

A 19. hét vége felé voltam az aktuális ultrahangvizsgálaton. Nagyon vártam, most már kevesebb félelemmel, mint az elsőt. Éreztem többször, hogy mocorog, tudtam, hogy él és virul. A hitem meg elég erős volt, hogy ne aggódjak előre azon, hogy esetleg valami fejlődési rendellenessége van vagy beteg. Nyugodtan tudtam előtte újságot olvasni, valahogy kész lettem volna elfogadni a rossz hírt is, persze letört volna. Aztán minden rendben volt, a korához megfelelően fejlettnek látta az orvosom. A vizsgálat közben a babóca egyszer a fejéhez kapott, vagy szalutált – üdvözölt minket. Nagyon jó érzés volt újra látni, hogy ott él bennem, én éltetem, mocorog, élvezi az életét. A nemére most sem kérdeztem rá, bár az orvosom mondta, hogy látja, fiú vagy lány. Szóval ő tudja. Ennyire még sosem érdekelt, a maradék 1-2 percben alig tudtam visszatartani a kérdésemet, hogy na akkor most mink lesz. Ott volt egy méterre tőlem egy ember, aki már tudja, hogy kisfiunk vagy kislányunk lesz. Izgalmas helyzet, de kibírtam, és enélkül az információ nélkül mentem haza. Otthon annak is örültek, hogy egészséges a babánk. Sokan furcsállják, hogy ha itt a lehetőség, miért nem kérdezünk rá a nemére. Egyrészt a lényeg az, hogy egészséges legyen, másrészt mi van, ha tévednek esetleg, harmadrészt pedig már háromszor kipróbáltuk, hogy születéskor derült ki a neme, és az annyira jó érzés volt! Az első babánknál is pl. jó volt az utolsó tolófájásoknál még az a plusz izgalom a téma körül, hogy vajon Marci vagy Eszter lesz a neve.

A nevek – a nevekről majd legközelebb. :-)

Olvasd el a kismamanapló korábbi részeit is!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

 

2018-02-07T07:50:08+00:00 Kategória: Hónapról hónapra, Várandósság|Címke: , |

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!