Petrának sikerült, amit a legtöbb helyen szinte lehetetlennek tartanak: a két császármetszés utáni hüvelyi szülés! Nem volt könnyű dolga, hiszen komoly emberi és protokoll-adta akadályokat kellett leküzdenie, ráadásul még az idővel is versenyfutásban volt. De egészen biztosan megérte: az a pillanat, amikor a kicsi Lehel kibújt, az egész családnak felejthetetlen!

Lehel két császármetszést követően természetes úton született2011.09.16-án egy szép péntek este megérkezett Fésűs Lehel 3840 gr-al, 56 cm-esen.

Sikerült a VBA2C (2CSUSZ :D ), vagyis megtapasztalhattam a természetes szülést 2 császár után. Borzasztóan hálás vagyok dr. Ujvári Attilának, aki rengeteget csatázott értünk, és végig biztonságot árasztó, derűs és csendes volt, a dúlámnak Werner Katinak, aki mindig tudta mire van szükségünk és velünk volt, biztatott, segített bennünket végig, és persze Janinak, a férjemnek, akinek a támogatása nélkül nem tudtam volna végigjárni ezt a rögös utat, aki még a tolófájások közben is meg tudott nevettetni és persze Lehelnek, aki velem együtt küzdött és azóta csak szopik, alszik, mosolyog és ezek kombinációja.

Az előzmények:

2007. faros Zalán, sikertelen külső fordítás, programcsászár a 40. héten (István kórház, H.T.)

2009. faros Janka, beindult szülés a 39. héten, kb. 1 ujjnyi méhszájnál császár (István kórház, H.T.)

Mindkét császár szükséges volt, elfogadtam, bár szomorú voltam miattuk, mert mindig is természetesen szerettem volna szülni. Nem panaszkodhatom, nem volt egyik sem traumatikus élmény, könnyen és gyorsan felépültem utána, szépen begyógyultak a sebeim. De azért valami hiányzott.

2010. év vége pozitív teszt, új baba, új remények a természetes szülésre. :) Az orvos (H.T.) nem zárkózik el, bár minden látogatásnál közli, hogy higgyem el ez is faros lesz. 2011 tavaszán kiderül, hogy a doki terminus környékén szabin lesz, uh gondoltam, hogy kenyértörésre viszem a dolgot. Mi van, ha pont akkor szülök? Nyugodjak meg, úgyis a szabadsága utánra fog előjegyezni a programcsászárra. Milyen programcsászárra? – kérdem én. Kedves kis monológ, idézem: „Csak nem gondolja, hogy azért, mert maga természetesen szeretne szülni 3 perc alatt jön a Peter Cerny, feláll az aneszteziológia, és tolják a műtőbe, mert eldurrant a méhe BUMM, és kivesznek a hasüregéből egy félhalott gyereket. Én nem megyek börtönbe!” Készültem a beszélgetésre, úgyhogy mosolyogva csak annyit mondtam, hogy nem baj én akkor is természetesen szeretnék szülni. A szemem sem rebbent, bár belül egy cseppet azért remegtem.

Elbúcsúztunk egymástól, no nem a szép monológra, hanem a szabadságára hivatkozva és lázas orvoskeresésbe fogtam. 3 név merült föl, dr. Kovács Zoltán (Szt Imre), dr. Boros Judit (Szt István) és dr. Ujvári Attila (Szt István). Mivel szerettem volna az István kórházban szülni, ott már ismertük a járást, először Ujvári Attilával beszéltem telefonon. Kis túlzással állíthatom, hogy beleszerettem a hangjába. Nagyon megnyugtató volt beszélni vele, nem nevetett ki, nem akart elijeszteni. Megerősített abban, amit amúgy is sejtettem, hogy 2 császár után sem öngyilkosság MEGPRÓBÁLNI a természetes szülést, legfeljebb műtét lesz a vége, mint a szülések harminc valahány százalékának. Pont ezt szerettem volna hallani, én a lehetőséget szerettem volna megkapni, hogy megpróbálhatom, mert igenis úgy éreztem, hogy ez nekem menne. Nem is kerestem tovább.

A 23. héten voltunk először Ujvári doktornál, és láss csodát onnantól kezdve egy fejvégű baba volt a pocakomban. :) Jani is elkísért az első vizitre, feltett néhány kérdést az új dokinknak – és innentől kezdve ő is támogatott mindenben, megnyugodott, hogy nem az én és a babánk életének kockáztatása árán szeretnék mindenáron természetesen szülni, hanem ez egy reális lehetőség, amivel szeretnénk élni, mert mindenkinek ez lenne a legeslegjobb.

Teljesen nyugis, problémamentes terhesség volt, nagyon aktív voltam, még a 40. héten is tartottam hordozókendő tanfolyamot. Annyi izgalom azért volt, hogy kiderült, a doki ráhúz a szabadságára, és lényegében a 36-41. hétig szabin lesz. Dr. Boros Juditnak adott át, aki ugyanezzel a szemlélettel, nagyon kedvesen fogadott minden alkalommal, még meditáltunk is a rendelésén. (Kiderült, hogy ő is Salgótarjánban dolgozott 20 éve, amikor anyukám szült szintén 2 császár után természetesen.) Már azon gondolkoztam, hogy nem is baj, hogy a doktornőnél fogok szülni… Bár úgy gondoltam, hogy a pörgős életmódom és a két nagyobb örökmozgó mellett augusztus végéig sem húzzuk ki egyben, mégis eltelt az augusztus, jött a terminus, és Ujvári doktort is megvártuk, hogy visszaérjen a nyaralásból.

Petra Lehel babával már otthonA 40 hét + 5 napnál találkoztam először az orvosommal, kaptam is tőle egy jó kis méhszájstimulációt. :) Ekkor még bő 1 ujjnyi volt a méhszáj. Megbeszéltük a két nap múlva esedékes főorvosi vizit részleteit. Készüljek úgy, hogy minden bizonnyal ballonos indítást fognak javasolni, de ha már olyan jól állnak a dolgok, akkor a burokrepesztés sem kizárt. Így mentem csütörtökön reggel 7-re az István Kórházba, ahol Siklós főorvos vizsgált meg: még mindig bő 1 ujjnyi méhszáj (2111), jó értékek, jó szülőalkat, csak az a fránya terminus. Jó lenne, ha beindulna, konzultál Ujvári doktorral.

Kicsivel később megszületett a szakmai döntés: nem lehet várni, de nem vállalják az indítást. Tehát császár. -Mikor? -Mikor evett?  Azt hittem meghalok. Dehát én nem… én nem erre készültem… én egy vizsgálatra jöttem… Miután rögtön rávágtam, hogy épp most reggeliztem, megbeszéltük Ujvári doktorral, hogy megpróbálok én beszélni a főorvossal, szervezési és lelki dolgokra hivatkozni, hátha ki tudom rimánkodni az éjszakát. Amíg a főorvosra vártam egy ott várakozó másik kismamától megtudtam, hogy UA és a főorvos közötti szakmai konzultáció rólam elég hangos vita volt és a dokim keményen próbálta meggyőzni a főorvost, hogy igenis van még esélyünk. Siklós nagyon korrekt és kedves volt, elmondta az ő szempontjait, meghallgatta az enyémeket, kicsit győzködtük egymást (délután-holnap, délután-holnap), végül is felhívta a műtőt, és kaptam egy reggel 9.15-ös időpontot császárra. Kifele menet azért hozzátette, hogy mindenkinek jó lenne, ha beindulna a szülés, és hogy egy vizsgálat be tudná indítani. Meg is kaptam újra a jó kis vizsgálatot, a végére már szűk 2 ujjnyi volt a méhszáj.

Hívtam mindenkit, és hazamentem szülésbeindítani rögtön jött Kati a dúlám is, hozott NordicWalking pálcákat, azzal sétálgattunk, (kicsit sem néztek hülyének a városban ), lesétáltunk a Tófürdőhöz a gyönyörű délutáni napsütésben, volt sok-sok lélekkönnyítő beszélgetés, meditáltunk, bevetettünk minden természetes módszert (homeos bogyók, talpmasszázs, fűszeres kaja, málnalevéltea…), még a házi beöntéssel is megpróbálkoztam, végül délutánra el is kezdődtek az összehúzódások.

Estefelé már elkezdtük mérni, 5-10 perc között változtak. Jani is kezdte felfogni, hogy reggel szülni megyünk, és nem a műtőbe. Éjszaka ugyan nem lettek erősebbek és rendszeresebbek sem a fájások, reggel 7-kor mégis beindult szüléssel jelentkeztünk az épp költöző szülőszobán. Akkora szerencsénk volt, hogy a VBAC specialista Rákóczi Ági volt az ügyeletes szülésznő, és ő vett fel minket – igaz ugyan, hogy a többi szülésznő úgysem akart hallani a 2 császáros anyukáról. A reggeli Ctg 40 perc alatt egy kósza fájást sem mutatott – meg is ijedtem, hogy mit fognak szólni hozzá, de Ági kedvesen csak annyit mondott, hogy ez a kórházba érkezésnek tudható be.

A Szt. István Kórház szülészetének folyósóján folyik a vajúdásNem kaptunk ágyat, vagy szobát a költözés miatt, így a délelőttöt az előtérben és a folyosón töltöttük hármasban, Katival a dúlámmal és Janival. Néha még a költözködésbe is besegítettünk. Próbáltam befelé koncentrálni, de érthető okból ez nem ment valami könnyen. Kezdett fáradni a lábam, jó lett volna egy labda…

12 óra körül kaptunk szülőszobát, már az új, festékszagú részlegen. Ági megvizsgált, de reggel óta semmi tágulás, ugyanaz a 4 cm-es puha méhszáj. Csalódott voltam, de nem csodálkoztam rajta, mivel a kontrakciók alatt simán tudtam csevegni, mosolyogni, volt hogy észre sem vettem, annyira „erős” fájásaim voltak. Innentől folyamatosan rajtam kellett lennie a ctg-nek, de végre lett egy saját labdám. Sokszor kislisszoltam pisilni, próbáltam a wc-ben guggolni, húzódzkodni párat.

A következő vizsgálatnál kb. 13 óra körül az volt a jó hír, hogy mehet a burokrepesztés, ebben nagyon bíztam. Hála az égnek tiszta a magzatvíz, még így a 42. hét elején is, de nem sok minden folyik el belőle, mert a baba feje már szépen beékelődött a helyére. Hát ez sem jött be… Telik múlik az idő, de az összehúzódások csak nem erősödnek. Ülök a labdán, ringatózom, bizakodom, de semmi haladás. A szomszéd szülőszobában annál inkább. A lány úgy üvölt, hogy még a tapasztalt dúlámat is meglepi. Pár óra után már azon gondolkodom, hogy jól meggondoltam-e én ezt, vagy még inkább de jó lenne ha már így üvöltenék…

15 óra körül újabb vizsgálat, újabb piszkálás, de a helyzet változatlan. 17 körül megérkezik Ujvári doktor, megvizsgál, sajnos minden ugyanúgy áll, bő 4 cm-es, puha méhszáj, de babóca feje már kezd ödémásodni. Megállapítjuk, hogy nem haladunk jól. No gondoltam, hogy akkor itt vége, megyünk a műtőbe, de a jó hír, hogy Siklós főorvos engedi az oxitocint. Hurrá, mégsem műtő! Viszont oxitocin??? Hát mindenhol azt olvastuk, hogy soha semmiképp, inkább császár. Alaposan megbeszéljük a javaslatot, és maximálisan bízva Ujvári doktor szaktudásában elfogadjuk a felajánlott lehetőséget. (Azzal érvel, hogy lehet egy olyan pont a szülésben, amikor nagyon óvatosan adagolva előre lendítheti a dolgokat.)

Lehel baba a VBAC bébi :)Kisebb szóváltás következett Ujvári doktor és a szülésznők illetve az ügyeletes orvos között, nem voltak hajlandók bekötni az infúziót, követelték, hogy jöjjön ide Siklós. Az orvosom mosolyogva válaszolgatott, hogy telefonon meg lett beszélve a főorvossal…, végül maga kötötte be az infúziót és végig ott maradt, kereste a magzati szívhangot, nézte az értékeket a monitoron.

No innen besűrűsödtek az események. Babóca jól reagált, én gyorsan, bár nagy fájdalmak közepette tágultam. Nehezítette a dolgot, hogy feküdnöm kellett, de a két segítőmmel találtam egy oldalt fekvő pózt, ahol viszonylag stabilan tudtam fájni. Kati dúlám a fájások közben a keresztcsontomat masszírozta muskotályzsályával. Nem is gondoltam, hogy ez jó lehet, de ha abbahagyta rögtön reklamáltam. Jani a kezemet, és a felsőtestemet tartotta. Nagyon zavart a branül, és az sem volt mindegy, hogy 45, vagy 47 fokos szögben áll a karom.

4 cm-es méhszájról kb. 2,5 óra alatt jutottunk el a teljes tágulásig. Közben többször volt piszkálás, mert a buroksapka csak ott maradt a baba feje előtt. No, azt igazán rosszul viseltem. Mint utóbb kiderült, kevesebbet kiabáltam, mint ahogy emlékeztem rá, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon sokat óbégattam a branül miatt… pokoli fájdalmaim voltak, de engem valahogy mégis az a rohadt branül zavart a kézfejemben. Az is kiderült, hogy erősen tudok szorítani, úgyhogy szegény Jani több módszert bevetett, hogy valahogy felvértezze magát ellenem

Annak ellenére, hogy nagyon pozitív embernek tartom magam, valahogy csak negatív dolgok jöttek ki a számon, hogy nagyon béna vagyok, nekem ez nem megy, nagyon fáj…, valahogy folyamatosan vágytam a megerősítésre: ezt én az oxitocin számlájára írtam. Amikor már többedszerre mondtam elég hangosan, hogy nekem ez nem megy, a férjem kedvesen közölte, hogy senkit sem látott még, aki ilyen jól csinálta volna. Na köszi…

Mint később kiderült, 1 óra volt engedélyezve a kitolásra, amit én önhatalmúlag 9 perccel túlléptem. Eleinte tök feleslegesen erőlködtem, nem éreztem rá a dologra. Végre találtam egy viszonylag kényelmes pózt oldalt fekvésben. A fájások alatt Jani nyakába csimpaszkodtam, Kati pedig tartotta a felül lévő lábamat – jól elfáradt szegény. Viszont kiderült, hogy a buroksapka még mindig bezavar, ami azért volt rossz hír, mert ugye pont a hegemet húzta, így kénytelen voltam néhány újabb piszkálást elviselni.

Kb. háromnegyed óra felesleges erőlködés után leesett a szívhang, így lihegnem kellett néhány tolófájásra, és úgy érzem, hogy ez segített rájönni, hogy mit is kéne csinálnom “tolás” címszó alatt. Innentől már én diktáltam, közöltem, hogy most már menni fog, tudom, hogy hogyan kell tolni, vegyék ki az infúziót és hajrá. Az infúzió ugyan maradt, de az odakészített EDA és vákuum már nem kellett. Nagy nehezen többszöri kérésre szülésznő is akadt, aki gátvédelmet csinál és hát mégis megfogja azt a babát, így végül egy pici felszínes repedés mellett 3,5 óra kemény küzdelem után kibújt Lehel (akiről nem tudtuk, hogy fiú lesz, vagy lány) 20.37 perckor.

Mindenki nagyon megkönnyebbült, velem pedig madarat lehetett fogatni. A hegbetapintás és hímzés már nem vehette el a kedvemet semmitől.

Jani és Lehel a szép szülés utánJaninak ugyan a harmadik babája született, mégis most nem csak annyi volt a dolga, hogy odaálljon a műtő elé és várja, hogy kb. 20 perc múlva a kezébe kapjon egy gyönyörű babát. Keményen megdolgozott a harmadikért ő is, életében először elvágta a köldökzsinórt és őszintén hiszem, hogy nagyon büszke volt Ránk!

Hétfőn reggel haza is engedtek, és bár a szülés környékén mindenki hisztizett, hogy mikor veszi már magát észre Ujvári doktor, és mikor császározza már meg a kismamát… Meg is ágyaztak egy császáros kismamának, akit végül nem vittek a műtőbe, de a szülés után senki ránk sem nézett. Nem bánom. Őszintén.

Hazamenetelkor még a régi dokimmal is összefutottam, aki az utolsó hetekben köszönt ugyan, de kerülte a szemkontaktust, most odajött és annyit mondott, hogy hallotta, hogy sikerült és gratulál. Jól esett.

Lehel csodálatos, én pedig nem unom meg nézni őt és biztos, hogy még az unokáim is sokszor fogják hallani a történetünket….

Még annyi, hogy ugyan hüvelyi szülés volt, messze nem volt háborítatlan, viszont így már kaptam egy új esélyt, hogy a következő babánkat (terveim szerint Kamillát ) már igazán úgy szülhessem meg, ahogy azt mindketten megérdemeljük.

Szeretettel:

Petra

Egy kedves mosoly :)