Erdélyi szüléstörténet

Egy Dúla blog olvasó küldte el szüléstörténetét Erdélyből, köszönöm neki. Egyetlen magyarázat kívánkozik csupán a szöveghez: arrafelé kecskének hívják a szülőágyat.

Erdélyi szüléstörténet

Amikor férjemmel elhatároztuk, hogy gyereket szeretnénk elmentem a számomra kötelező vizsgálatokra ugyanis van egy szívbetegségem nevezetesen WPW-szindrómám. Megkérdeztem az orvosokat, hogy mennyibe fogja befolyásolni várandósságomat, szülésemet. Leggyakrabban  azt a választ kaptam, hogy nem támogatják a természetes szülést, mert szerintük túl nagy a rizikó a szívemnek.

Azt mondtam akkor, hogy majd meglátjuk, amikor ott tartunk, és a nőgyógyászom is ezen a véleményen volt. Szerencsére hamar sikerült megfoganjon a kisbaba, és egy nagyon boldog 38 hetet töltöttünk egy testben. Csodás volt érezni, hogy egy kisember fejlődik a pocakomban, és közben kommunikál velem. Már alig vártuk, hogy itt legyen velünk, és a férjem is tudja babusgatni.

2010-ben egy augusztusi estén sok dinnyeevés után egész éjjel a wc-t  jártam. Mondtam a férjemnek, hogy ez már kezd nem a szokásos lenni… Kérdezte, hogy nem a magzatvizem folyik-e? Tiltakoztam, hogy de hát nem is fáj semmim. Az éjjel közepén aztán felhívta a szülésznőt, aki helyeselte a férjem feltevését, és azt tanácsolta, hogy lassan pakolják össze és induljunk el. Mivel másik városban szültem, amire odaérünk, ő is ott lesz.

Összepakoltunk hát, és megbeszéltem a kisfiammal, hogy hamarosan találkozunk.

Ügyesek leszünk mindketten, és jó lesz, szép lesz. 2 óra múlva átértünk, találkoztunk a szülésznővel, aki nagyon kedves volt, sokat is köszönhetünk neki. Befektetett a közös vajúdóba, hogy amíg nem jönnek a nagyobb fájások, addig ott tartson szemmel, és majd utána átmegyünk az apás szülőszobába.

Lassan, de elindultak a fájások, szépen szuszogtam, beszéltem a babámhoz, próbáltam kizárni a körülöttem vajúdó többi asszony hangját, hogy csak mi legyünk, hiszen ez a mi nagy napunk. Hamarosan elérkezett a pillanat, amikor Apával folytathattuk a rákészülést. Sokat segített, hogy ott volt a társam. Sokat nevettünk a pihenő időben, amikor pedig jöttek a fájások, fogta kezem és biztatott, együtt vajúdtunk, a kis család.

Aztán elérkezett a pillanat a szülésre.

A férjem átkísért a kecskére, és két tolófájás után mar hallottuk is a babánk hangját. Nagyon gyorsan ment, és mindennemű orvosság vagy komplikáció nélkül. Azt az érzést, amikor megszületett, azt pedig nem lehet leírni! Arra nincsenek szavak, talán erre mondjak, hogy csoda.

Egy kicsit ide adták, hogy a kis magzatmázas fejecskéjét pusziljuk meg, és elvittek a kötelező vizsgálatokat megcsinálni. Ezt nagyon sajnáltam, hogy nem hagytak mellettem, és nem tehettem egyből mellre, de pár óra múlva mar ügyesen szopizott, és addigra elfelejtettem már minden dühömet. Hálás voltam, hogy ilyen élményben volt részem, hogy segített ebben az ottani személyzet, és hogy a társam is átélhette ezt a csodás eseményt.

Azóta eltelt 2 és fel év, és mar itt szuszog a mellkasomon a kisöccse, aki ma lett egy hónapos.

Az ő születése hosszabbra és kissé megterhelőbbre sikerült, de ez is egy extázisos élmény volt számomra. Nem folyt a magzatvíz, így burkot kellett repeszteni, és az azt követő fájásoknál ijedtem meg. Lehet, hogy nem vagyok mégsem akkora nagy lány, és a szívem sem fogja ezt mar kibírni? – de túléltük fájdalomcsillapító és minden nélkül. Maga a szülés szintén csodás volt.

A szülés számomra olyan folyamat volt mindkét alkalommal, ami szavakkal leírhatatlan. Akkor váltam igazán nővé, akkor éreztem, hogy ez tényleg egy életre szóló kapocs, és hogy ez nem szenvedés, hanem életadás. A vajúdási fájások nem is fájások, hanem közelebb visznek a kis életeinkhez, és nem vagyunk benne egyedül, mert ők is segítenek. Együtt csináljuk, mint ahogyan mindent ezentúl az életben.

Köszönöm a lehetőséget hogy megoszthattam mindezt önökkel.

Olvass további szép szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!