Dúlás szüléstörténet: Türelem babát terem!

Egy különleges szüléstörténet következik Lindától, aki nem Magyarországon, hanem Törökországban, Isztambulban szülte meg kisbabáját. A vajúdás kezdeti időszaka hosszúra nyúlt, de Linda hihetetlen kitartással és erővel állta a szülés állomásait.

KismanóAz ember szeretné abban a tudatban nekiindulni, hogy van egy biztos forgatókönyv, és amikor azt mondják, hogy minden szülés más, azt elég nehéz elhinni. Hát most én elmondhatom, hogy márpedig ez valószínűleg így van, legalábbis én akárhány történetet elolvastam vagy hallottam, egyiket sem tudnám hasonlítani az enyémhez. Mindenesetre nagyon jó volt, hogy tudatosan indultam neki, a szülésfelkészítő tanfolyam is rendkívül hasznos volt. Nagyon boldog vagyok, hogy valóra vált az álmom, és mesterséges fájdalomcsillapítás nélkül sikerült végigcsinálni – ám ez férjem és a dúlánk segítsége nélkül biztosan nem ment volna. Összesen 36 óra aktív vajúdás, kb. 500 méhösszehúzódás, illetve az ezt megelőző 12 napi bizonytalanság jósló fájásokkal… és ez a szenvedés valami elképesztő módon, a pillanat töredéke alatt tovaszállt, amint kibújt ez a csöppség. Azt nem állítanám, ahogy pedig sokan mondják, hogy teljesen kitörlődött emlékezetemből a szülés folyamata. Tehát ténylegesen 2011. november 15-én kezdődött a történet (22-re voltam kiírva).

Már napokkal azelőtt is kezdtem érezni nagyon enyhe menstruációs-szerű fájdalmakat, de ezen a napon hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy ezek átváltoztak egy szabályos húzódó érzéssé a méhemben, mely alulról indult és a hasam tetejéig érződött. Ráadásul rendszeresen, 10 percenként követték egymást, ezért biztos voltam benne, hogy elindult a folyamat. Biztos, ami biztos, vártam azért 2-3 órát, mielőtt riasztottam volna férjemet és az orvosomat. Csak feküdtem, figyeltem a fájásokat, melyek még nagyon enyhék voltak, de órákon át tartottak rendszeresen. Aztán felhívtam a dokit, aki azt mondta, menjünk be a kórházba és készüljünk úgy, hogy maradunk. Mivel már össze volt készítve a bőröndöm, csak felkaptuk, ettem egy jó, férjem által készített energiadús tojásrántottát, aztán irány a kórház. Fél órán keresztül figyelték a baba szívhangját és a méhösszehúzódásokat. Ott voltak papíron is, látszódtak a görbén a 10 percenkénti összehúzódások, ám nagyon gyengének minősültek ezért a doki hazaküldött, mondván, hogy csak jósló fájásaim vannak. Délutánra azért visszarendelt, ekkor már viszont nem is voltak rendszeresek az összehúzódások.

Ettől kezdve minden nap, de legalább másnap mentünk be vizsgálatra 12 napon át. Közben folyamatos bizonytalanság, frusztráció érzése, egy idő után elveszítettem a türelmemet. Dúlánkkal egyelőre csak telefonos kapcsolatban voltunk, minden nap tájékoztattam az eseményekről, ő pedig állandó készenlétben állt. Csigalassan teltek a napok, én már annyira készen álltam a szülésre, itt voltak ezek az egyértelmű jelek, de csak néhány óráig tartottak, aztán mindig abbamaradtak. Férjem is nagyon aggódott már, nem értettük miért húzódik ennyire a dolog. Közben anyukám is megérkezett hozzánk. 20-án minden készen állt, és csak vártunk-vártunk, de már nem is tudtuk pontosan mire, hiszen mindennaposak voltak az összehúzódások… Hát úgy látszik, nekem ez a jóslófájásos időszak ilyen hosszúra nyúlt. Napról-napra enyhén fokozódtak a fájdalmak. 24-én csütörtökön, amikor megvizsgált a doki, már 1 cm-re tágult a méhszájam. Ekkor azt mondta, hogy szerinte aznap este megindul a szülés. Nagyon izgatottak lettünk, elvégre pont férjem születésnapja volt. Ám estére a fájdalmak abbamaradtak…

Aztán eljött 27-e vasárnap, amikor szintén hajnali 2 körül ébredtem fel arra, hogy határozottan erősebbek a fájásaim és már rövidebb idő, kb. 5 perc telik el közöttük. Az elmúlt jó néhány nap után már nem is mertem beleélni magam a dologba… Ám teltek-múltak az órák, a fájások nem maradtak abba, úgyhogy reggel 10-kor döntöttünk el, hogy bemegyünk a kórházba. Megnézték, mi a helyzet, szépen látszódtak a gépen is az összehúzódások, ám még csak 2 cm tágulás volt, ezért inkább hazaküldtek. Délután 5-kor visszamentünk, addig folyamatosan tartottak az 5 perces fájások, de még viszonylag enyhék voltak. Semmi előrelépés, maradt a 2 cm. Megint kicsit frusztrált lettem, de mivel ekkor már velünk volt a dúlánk, az ő biztatásának köszönhetően erőt nyertem. Hazajöttünk, és ő különféle technikákkal próbálkozott az összehúzódások hatékonyságának növelésében. Masszírozott, a bokámnál akupresszúrát, jóga- és hastáncgyakorlatokat alkalmazott. 1-2 óra telhetett el, és már olyan fájásaim lettek, hogy csak görnyedve tudtam megtenni néhány lépést. Na, ekkor úgy döntöttünk, hogy vissza a kórházba, és most már lesz ami lesz, bent maradunk.. .

Este 11 óra volt, a vizsgálat alapján 4 cm tágulás!! Nagyon örültünk. Megkaptuk a szobánkat, otthonossá varázsoltuk. Dúlánk folyamatosan masszírozott, sétálgattunk, tornázgattunk, jógáztunk a fájások közti szünetekben. Néha egy meleg zuhanyozás segített enyhíteni a fájdalmakat. Hajnali 1 óra körül már 2-3 percenként jöttek a fájások. Férjem ekkor már álomba szenderült a kanapén egy rövidebb időre a kimerültségtől, dúlánk rendületlenül tartotta bennem a lelket. Ekkor már 23 órája ébren voltam, egyre erősödő fájásokkal. 2 óránként megvizsgáltak bennünket, a baba szívhangját és az összehúzódásokat. Hajnali 5-kor nézte meg legközelebb a doki a tágulást. (Gyönyörű fekete öltönyben érkezett a munkába. Emlékezetes pillanat volt ez számomra, ahogy én ott kiszolgáltatottan, ő meg teljesen fess kinézettel csak úgy felkapta a gumikesztyűt, hogy megvizsgáljon. Egyébként hihetetlenül kedves doki volt, nagyon szívesen szülnék nála máskor is.) 6 óra elteltével semmi változás nem volt, még mindig 4 cm a tágulás! Na ekkor nagyon kiakadtam, sírógörcsöt kaptam és fel akartam adni az egészet. Már ott tartottam, hogy adjanak be epidurált, vagy legyen császármetszés. Nem hittem el, hogy ennyi idő alatt semmi előrelépés, pedig már egyre jobban fájt, folyamatosan, 3 percenként.

Férjem és a dúlánk, valamint egy kis agykontroll segítségével néhány óra alatt lenyugodtam és sikerült megbeszélnem magammal, hogy menni fog. Eddig nyugtató hatású zenét hallgattunk, de ekkor betettem az egyik kedvenc, immáron élénkítőbb zenémet (Colorstar – Forog a Világ), amely szintén adott egy kis lendületet. Reggel 8-kor jött legközelebb a doki, még mindig 4 cm volt, de már erősebbnek éreztem magam. Azt mondta, hogy 5-6 óra múlva kint lehet a baba. Ezt a megelőző 30 óra tekintetében nagyon nehéz volt elhinni – pedig végül pontosan így lett.

Reggel 8 óra után tehát hihetetlen módon megújult erővel – bár 30 óra kialvatlanság után – mindent beleadtam, és a fájások alatt csak arra koncentráltam, hogy “ez jó dolog, ez kell nekünk, most már meglesz a hatása”. Dúlánk és férjem mindeközben folyamatosan, energiát nem kímélve masszíroztak, segítettek pozíció váltásokban (mivel mozogni alig bírtam már), segítettek a légzéstechnikákra emlékeztetni. Felgyorsultak az események, eltelt két óra, és 7 cm-re tágult a méhszájam!! Na ez egy bizonyos fordulópontja a szülésnek, amikor elkezdenek igazán intenzívvé válni a dolgok. 1 percre csökkentek a szünetek, és már olyannyira fájt a tágulás, hogy minden alkalommal leizzadtam, teljesen magamba zárkóztam, a külvilágból szinte semmit nem érzékeltem. Ez az a szakasz, amikor az ember ezerrel szorítja a férje (és dúlája) kezét, ily módon próbálva levezetni a fájdalmat. (Szegény segítőtársaim utólag azért meg is jegyezték, hogy eléggé fájdalmasan szorítottam a kezüket). Ekkor folyt el a magzatvíz is. Még 2-3 óra telhetett el így – bár az időérzékemet teljesen elveszítettem már, nem tudom pontosan hogyan alakult. Majd jött a dokim, immáron műtős ruhába öltözve, és mosolyogva közölte, hogy teljesen kinyílt a méhszájam, ha én is készen állok akkor indulhatunk a szülőszobára!! Irdatlan fájdalmaim voltak, de annyira örültem ennek a hírnek, hogy még több erőt éreztem magamban.

Amikor mellém gurítottak egy ágyat és megkértek, hogy feküdjek át rá, el nem tudtam képzelni, hogyan tudnám teljesíteni a feladatot. Úgy éreztem, mintha ketté akarna törni a derekam. Szerencsére azért segítettek, és már gurultunk a szülőszoba felé, közben folyamatos fájdalmak. Csak azon aggódtam, hogy nehogy még vagy 2 órát tartson az egész, ugyanis a kitolási szakasz első babánál fél és két óra közötti időtartam lehet. Nekem a fájdalom már mindegy volt, csak minél előbb túl akartam lenni rajta. Félig fekvő pozícióba helyeztek, lábam behajlítva, fent kitámasztva. Nekem ez nagyon kényelmes volt. Körülöttem orvosok, nővérek, férjem és a dúlánk. Emlékszem, kinéztem a szülőszoba hatalmas ablakán, melyből a Boszporuszra nyílt kilátás! Ebből még a pillanat töredéke alatt erőt gyűjtöttem, majd elkezdődött a várva várt utolsó szakasz, melynek intenzitását nehéz szavakba önteni. Az orvos felszólítására nyomnom kellett, ám ekkor még azt sem tudtam, ezt hogy kell. Azt gondolná az ember, hogy valahogy hasizomból kell kipréselni a babát, pedig nem, hanem inkább úgy kell csinálni, hogy venni egy mély levegőt, visszatartani, és mintha tiszta erőből “nagyvécézne” az ember. Megpróbáltam egyszer-kétszer, sikertelenül, közben egy orvos nyomta felülről a hasamat. Ez nagyon rossz érzés volt, emlékszem odakaptam a kezéhez és rákiabáltam, hogy ne csinálja. Erre a nőgyógyászom lehiggasztott, hogy csak segíteni akar, bízzak benne. Mondtam (lihegtem), hogy rendben, csak mondják meg mit csináljak. Mindezt iszonyú fájások közepette, izzadtam, öntudatomon kívüli állapotban. Férjem és dúlánk mellettem két oldalt, az ő kezüket szorítottam végig. És akkor a legközelebbi fájáskor jött az “égzengés-földindulás”, elképzelhetetlen erők tomboltak bennem, és olyan üvöltéssel melyet elképzelni sem tudtam volna magamról, hogy kijöhet belőlem, 3-4 nyomással kitoltam Kismanót. Éreztem, ahogy kibújik a feje. Majd amikor befordult a válla és egymás után kijött a kettő, na ez volt a csúcspontja a fájdalomnak. Nem tudom kifejezni mit éltem meg közben, de agyamban felvillant a két lehetőség, hogy most vagy föladom, vagy pedig a létező összes erőt összegyűjtve nyomok, na és ekkor jött ki az a bizonyos oroszlánüvöltés… (Orvosom javasolta, hogy ha lehet ne kiabáljak, hanem tartogassam az üvöltéssel elvesző energiát a tolásra, de ezt képtelen voltam teljesíteni)

A doki közben valamit matatott bennem, mint kiderült vákuummal segített kijönni a babának, de egyáltalán nem bántam, hogy kicsit gyorsított a folyamaton. Az egész nem lehetett több 40 percnél. És amint kint volt a baba, hirtelen minden fájdalom megszűnt, minden megváltozott! Örömkönnyek, eufória.. Azt nem állítanám, hogy rögtön visszanyertem az öntudatomat, hiszen dúlánk hívta fel a figyelmemet arra, hogy hallgassam a kisbabám sírását. Ekkor oldalra néztem, és megláttam ahogy viszik el mellettem Kismanót, hát az valami felfoghatatlan érzés volt..

Minden olyan nyugis lett egy darabig, nagyon megkönnyebbültem. Szinte el is felejtettem, hogy még a méhlepénynek is ki kell jönnie.. De ez szerencsére gyorsan megtörtént, mivel egy injekciót beadtak és így nem telt bele több 10 percnél. Ezután még következett egy kellemetlen dolog, mert mint kiderült lett egy jó kis gátrepedésem, s ennek az összevarrása eltartott egy darabig és fájdalmas is volt. Közben rám tették Kismanót, hogy megkezdhesse a szopizást. Ehhez viszont le kellett volna vennem a kórházi ruhát, ami hátul össze volt kapcsolva, de én a gátseb varrása közben képtelen voltam egy kicsit is előre dőlni, úgyhogy emiatt nem tudtam rögtön kezdeni a szoptatást, csak fél órával később – ám ez abszolút nem okozott hátrányt. Miután a gátsebvarrást is túléltük, végre visszamehettünk a szobánkba, s nem sokkal később megkaptuk Kismanónkat is. És akkor elkezdtük valójában megélni a csodát…

Két éjszakát töltöttem a kórházban, végig velem volt kisfiam, és férjem is ott aludhatott a kanapén. Profi kiszolgálásban volt részünk, isteni kajákkal, állandó felügyelettel és tanácsadással. Kissé fárasztó is volt emiatt, mivel éjjel-nappal szinte 2 óránként jöttek be hozzánk, vagy a nővér ellenőrzött engem vagy kisbabánkat. Napközben jött a szoptatós nővér, a dietetikus, a gyermekorvos, a nőgyógyász. A végén el sem akartam jönni a kórházból, olyan jól éreztem magam. :-) Amint hazaértünk, elsírtam magam. Hirtelen rám tört a pánik, ahogy kiléptünk a kórház biztonságos falai közül. Kisírtam magam, aztán férjem és Édesanyám megnyugtattak, hogy minden rendben lesz itthon is.

És így is lett…. :-)

És hogy férjem mit mondott, ő hogyan élte meg a szülést? “Tudtam, hogy minden rendben lesz..” :-)

Konklúzióként még annyit, hogy szerintem mindenre nem lehet felkészülni a szüléssel kapcsolatban, de mégis rengeteget számít, ha nagyjából képbe kerül az ember a lehetőségekkel – legyen az könyvekből, interneten keresztül, szülésfelkészítő tanfolyamon. Emellett nagyon sokat jelent a férj jelenléte, és HATALMAS segítség egy dúla!

Olvass további dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Leave A Comment

ÍRJ NEKEM!