Csodaszép szülések: Otthon ért a csoda

Eszter villámszülését már olvashattad a Dúla blogon, most következzen egy másik nem tervezett otthonszülés. Kitti az egri kórházban szült volna, de Áron “beelőzött”. A vajúdás és a szülés is szépen, rendben zajlott – a bába a kórházból telefonos instrukciókkal segítette a szülőket.

Harmadik szülésem egész másképp alakult, másképp zajlott, mint az előző kettő. Félidősen álmodtam először, hogy állva szépen kicsúszik belőlem Áron, az erős fájdalom nélkül, amit előző szüléseimnél éreztem. Aztán még vagy 3-4-szer ugyanezt álmodtam. El is meséltem a bábámnak, azt mondta, biztos így is lesz, ám ő ezt kórházi körülmények közt, előre tervezetten sajnos nem vállalhatja… 37 hetesen kezdődtek a rendszeres összehúzódások, de sosem lett belőle semmi. Minden nap volt, hogy rendszeressé váltak, olyan is előfordult többször is, hogy 5 percesek voltak egy órán keresztül, de volt, hogy 4-8 órán is jöttek folyamatosan összehúzódások. Kicsit féltem is, hogy fogom felismerni, ha tényleg eljön az idő?

Keddi nap volt 28-a. Előtte, hétfőn mondta Áron, hogy kész megszületni, de aznap mégsem történt semmi, csak bedagadt a lábam. Kedden hajnalban arra ébredtem – már megint -, hogy keményedik, görcsöl a hasam. De mintha ez most más lenne. Izgatott lettem. Mitől más??? Jobban figyeltem a következő összehúzódások alatt, és rájöttem, hogy attól más, hogy most felülről lefelé halad, nem úgy, mint eddig. Húú, de jó, hát eljött a mi napunk! Hogy készültem, vártam ezt a napot! Ám 2 óra múlva elmúltak és tudtam aludni még 2,5 órát.

Mikor felkeltem, újra kezdődött, de rendszertelenül és nem is keményedett be a méhem teljesen, inkább csak alul görcsölt, nyilallt. Elbizonytalanodtam. Mégsem az? Megint csak egy újabb összehúzódásokkal teli nap lesz? De nem lehet… Gondoltam bemegyek nst-re, dokihoz, és majd ott eldől.

Mikor újra alábbhagytak az összehúzódások elindultam húgommal együtt. Nst-n mindent rendben találtak, nem vették figyelembe, hogy „fájdogálok”, hisz ez ilyenkor (39+1) már természetes. Mentem át a dokihoz, és közben hívtam a bábát is, hogy találkozzunk már, ha lehet. Elmondtam neki, mi történik. Azt javasolta, ha ezt most az, akkor még menjek haza és később jöjjek vissza, így kisebb lesz az esélye annak, hogy belenyúlnak a folyamatba. „Megbeszéltük”, hogy 50 perc szülőszobai tartózkodás után Áron 22.05-kor születik majd meg. :-) Beleegyeztem, bár túl hosszúnak tűnt ez az idő.

Fél egykor vizsgált meg a doki: méhszáj egy ujjnyi, de menjek haza nyugodtan. Péntekig biztosan megszületik Áron…

Én még neki vágtam a városnak, el kellett még intéznem pár dolgot szülés előtt. Jobb is volt így, ha otthon lettem volna és számoltam volna a perceket, sokkal nehezebben telt volna az idő. Mielőtt hazajöttem, gondolkodtam, hogy újra hívom a bábát, hogy haza menjek e, mert nem múlnak ezek a görcsök, nyilalások, de mivel még mindig rendszertelenek voltak, úgy döntöttem hazamegyek. Gondoltam rá, hogy vajon lesz még erőm visszajönni? De hát még mindig rendszertelenek, minek mennék be a kórházba?

A buszon valahogy jobban fájtak… Alig vártam, hogy hazaérjünk és beállhassak a zuhany alá. Nem emlékszem mit csináltam, mikor hazaértünk. Apa mesélte, hogy teljesen átlagosan viselkedtem, elmeséltem mi történt, játszottam a fiúkkal, beszélgettem. Az rémlik, hogy egyre hangosabbnak éreztem a fiúkat és zavart a fény, zavart, hogy néznek. Dávidra (elsőszülöttem) is ráripakodtam egy összehúzódás közben, hogy legyen már csendben. Utána bocsánatot kértem tőle és elmondtam neki, hogy azért vagyok ingerült, mert Áron nemsokára megszületik, és fáj a hasam. Megértette.

Elmentem zuhanyozni. Nagyon jól esett a meleg víz a hasamnak. Jó sokáig voltam, el is fogyott a meleg víz, csak ezért jöttem ki a zuhany alól. Ha nem fogy el, lehet ott születik meg Áron a fürdőben… Ez érdekes, mert előző két szülésemnél egyáltalán nem esett jól a vizes közeg a vajúdás alatt. Mikor végeztem, úgy éreztem, félre kell vonulnom, egyedül létre, csendre, nyugalomra vágytam.

16.15 körül vonultam félre a hálószobába, vittem magammal a cd lejátszót, kedvenc Enya cd-mel. Csak a karácsonyfa villogott. Ekkor kezdtek rendszeresek lenni az összehúzódások, de még csak 9 percesek voltak és még mindig az alul görcsölős, nyilallós érzés maradt. Nekem is úgy rémlik, ekkor még sok idő telt el két összehúzódás között. Egyre jobban befelé fordultam, egyre kevésbe tudtam kifelé figyelni.

Aztán megkértem apát, maradjon velem, nem volt jó egyedül. Olyan jól esett, hogy átölelt, masszírozta a derekam. Biztonságban éreztem magam a közelségétől. Közben sokszor gondoltam Áronra is, hogy segítem őt, vele vagyok, ahogy megbeszéltük.

Bő félóra múlva elkezdtek erősödni, sűrűsödni az összehúzódások. Lélegeztem, próbáltam lazítani, ahogy jógán gyakoroltuk – hogy csak a méhem húzódik össze, a többi izmom laza. Eleinte sikerült, a későbbiekre nem emlékszem. Erős nyilallások közepette éreztem, hogy nyílik a méhszáj, lelki szemeimmel láttam is magam előtt, hogy nyílik a kiskapu Áron előtt, és egyre több látszik a fejecskéjéből. Jól elmerültem a vajúdásban, nem érzékeltem az időt magam körül. Sőt, szinte semmit, csak magunkat Áronnal és az összehúzódásokkal. Minél sűrűbben jöttek, annál beljebb kerültem lelkileg. A testemből már csak a méhem éreztem, csak a méhemből álltam – benne Áronnal.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy el kéne indulni a kórházba, míg képes vagyok rá, hogy bemenjek. Belegondoltam az útba (Kerecsendről Egerbe). Húú… képes vagyok én még rá??? Van még annyi idő??? Elinduljunk még??? Már fájnak rendesen ezek a nyilallások, hogy bírom ki ülve az autóban, mikor csak állva, előre hajolva viselhetőek el?! Istenem, mért kell ennek fájnia???!!! Segíts már!!! Hogy fogom én ezt kibírni???

Aztán úgy éreztem, wc-znem kell. Vagy ez már a feje??? Olyan fura érzés… Ez már a feje!! Hányingerem is van… már nem érünk be… Itthon születik meg, itt a szobában, most mi lesz??? Apának inkább nem is mondtam ezeket, mert nem is tudtam, meg hogy ne pánikoljon be.

Közben valamikor hívtam a bábát is, hogy már egy órája 4 percesek, induljunk, de nem bírtam vele végig beszélni, jött egy összehúzódás, átadtam apának. Ez után jött 3-4 erősebb összehúzódás – apa elmondása szerint -, és az egyiknél megrepedt a burok, folyt a meleg, tiszta magzatvíz végig a lábamon. Ilyen sem volt még, hogy magától repedt meg és láttam a magzatvizet! Jól esett, hogy végig folyt rajtam, olyan jó meleg volt. Végre valami kellemes a sok nyilallás közepette!

Újra telefon a bábának – persze apa hívta, én már nem bírtam beszélni. Azt mondta, már mentőt hívjunk – apa hívta is rögtön. Én közben éreztem, hogy nagyon nyom a feje, közel a vége, már egy tapodtat sem mozdulok, én már az ajtóig sem jutok el… Mi lesz most? Megérkeztek barátnőim, akik autóval vittek volna be. Pont a legjobbkor toppant be Kati, ugyanis éreztem, hogy elindult Áron és megijedtem. Kiabáltam, hogy „jön a feje, jön a feje”, a mentősök is hallották a telefonban, üzenték, hogy feküdjek le. De ki voltam már okosodva szülésből, és nagyon elhatároztam, hogy többet fekve nem szülök, így állva maradtam, előre dőlve, mert csak így voltak elviselhetőek az összehúzódások. Közben végig futott az agyamban több ajánlott kitolási póz is, de úgy éreztem ez az álló helyzet, amiben most vagyok, pont jó lesz nekünk. Apára támaszkodtam, Kati pedig odaguggolt, hogy el tudja kapni Áront. Mondta, hogy engedjem, had jöjjön, majd ő megfogja Áront, ne nyomjam, ne siettessem, csak engedjem ahogy jönni akar. Ez úgy megnyugtatott, helyre tett bennem mindent, eszembe jutott újra, hogy tudok szülni- Áron tud születni, bármilyen körülmények közt.

És jött Áron feje, szépen lassan, meg is simogattam közben háromszor is, mert megígértem neki, és mert hihetetlen volt, hogy már itt tartunk- máskor ez sokkal-sokkal jobban fájt. Most meg csak feszítést éreztem főként. Kati szólt, hogy kint a feje. Miii??? Máris? Odanyúlok – tényleg. Milyen sok haja van! És csupa magzatvíz – még csöpögött is közben. Kis szünet után a teste egyszerre kicsusszant, toccsant még egy adag víz is. Pár perc alatt zajlott az egész. Kati rögtön a hasamra tette. Kint van!!! Megszületett!!! De jóóó! Megcsináltuk! És úgy, ahogy álmodtam… 17.45-50 körül! Áron gyönyörű volt, ahogy ránéztem, kezei a mellkasára szorítva, lábai felhúzva és csillogott a magzatvíztől a lámpa fényénél. Csoda történt velünk, csoda…

Leültem az ágyra hasamon Áronnal, takarók kerültek elő pillanatok alatt. Nem sírt! De jó, hát jól érzi magát, neki is jó volt, nincs mért sírnia! A zsinór a testére volt tekeredve, letekertük róla, éreztem, hogy pulzál ez is olyan csodás volt érezni az áramló életet köztünk! Örökre megmarad bennem ez az érzés. Újra hívták a bábát, hogy már meg is született Áron. Kérdezett pár dolgot rólunk, és mindent rendben talált. Áthívtam a nagyobb testvéreket a másik szobából, hogy nézzék meg az új jövevényt. Nagyon tetszett nekik. Megtörölgettem a fejét is jól – rémlett szülésfelkészítőről, hogy fontos a fejéről is felszívni a nedvességet. Mire a mentők kiértek, szopizott. Féltem a mentők és a kórházi személyzet reakciójától – hogy elveszik tőlem rögtön Áront, mert otthon született és ki tudja mit kapott el, de végül is jól alakult minden.

A mentősök kedvesek voltak, nem siettek, szépen összeszedtek minket és bevittek a kórházba. Szakadt a hó. Bent már várt a hőn szeretett bábám és vele volt lelki támaszom is – Ilike, így ketten voltak mellettünk. Apa sajnos nem tudott jönni, a gyerekekkel kellett maradnia otthon. Olyan jó volt, hogy ismerős, szerető emberek vártak bent és voltak mellettem a kórházban. Lett egy kis sérülésem, varrni kellett – hát az iszonyatos volt. Jól estek közben a simogatások, szeretgetések.

A lepénynek is kellett egy kis segítség, hogy megszülessen, de az nem volt vészes, le volt már válva. Végre láthattam a lepényt is- még nem találkoztam vele. Áron végig szopizott és „dúdolt” közben. Egy órát együtt voltunk, aztán elvitték a protokoll szerint. A bába gyorsan rendbe tett engem és már mentünk is Áron után. Kihozta újszülöttemet és onnantól végig együtt voltunk. Egész éjjel csak csodáltam, hogy milyen gyönyörű, hogy milyen csuda jó volt megszülni ezt a babát, aki odabentről kopogtatott eddig. Itt van, Ő az, akit vártam annyira!

Minden a lehető legjobban alakult. Az összehúzódások is sokkal barátságosabbak voltak, mint az előző két szülésemnél, a kitolás sokkal-sokkal jobb volt így állva, mint háton fekve, apa is velünk tudott lenni aktívan, a burkot sem repesztették – ettől nagyon féltem, hogy az orvosnak nem lesz türelme kivárni, hogy magától repedjen meg. Teljesen zavartalanul, saját ritmusunk szerint haladtak a dolgok és igazi családi esemény lett belőle – mindannyiunknak nagy élményt jelent.

Sokat is készültem ám rá lélekben (előző szülés feldolgozása, félelmek elengedése), elméletben (könyvek, szülés felkészítő) és gyakorlatban is (a jógával). Úgy tűnik, jól sikerült, megérte a sok munka! Szülni jóóó –végre kijelenthetem. :-)

Olvass még több szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

7 hozzászólás

  1. Bogi 2011. május 1. vasárnap at 08:49 - Reply

    Gratulálok, fantasztikus, amit leírtál! Kicsit el is érzékenyültem, mikor arról írtál, hogy megsímogattad a kis fejecskéjét, amikor az már kibújt. Eszembe jutott, hogy én is erre vágytam, mikor a kislányom született januárban, mert tudtam, hogy akkora energiát fog adni, amivel végig tudom csinálni. Örülök, hogy szép szülésed volt! :o)

  2. Kitti 2011. május 1. vasárnap at 15:16 - Reply

    Köszi :) Nagyon jó volt. Mondjuk én is sokat olvasgattam Ina May Gascint előtte… Titokban vágytam rá, h így alakuljon, és összejött :)

  3. Kriszti 2011. május 2. hétfő at 09:43 - Reply

    Nagyon megérintett a történeted! Saját ősi erővel szinte egyedül megszülni a picit! Úgy, ahogy Te szeretted volna!
    “De ki voltam már okosodva szülésből, és nagyon elhatároztam, hogy többet fekve nem szülök,” – ezen jót mosolyogtam! Milyen jól tetted, hogy a magad ura és irányítója voltál!
    Sajnos sok leendő anyuka nem hisz ennyire magában, a női erejében, hogy képes szülni (erre született!) és hogy a baba is képes megszületni, inkább a császármetszést választják és kapják is meg…
    Gratulálok, egészséget, boldogságot kívánok Nektek!
    Kriszti
    ui. Harmadik babánknál már én is simogattam bababuksót épp kibújva. :)

  4. Kitti 2011. május 3. kedd at 06:59 - Reply

    Igen, ez az ősi erő nagyon jelen volt. Még szülés előtt talált rám. Éreztem, hogy bármilyen körülmények közt meg tudom szülni és ő is meg tud születni, egyedül is. Olyan jó volt. És utána is velünk maradt, önbizalmat adott, egész másképp néztem magamra.
    Köszönöm a jókívánságokat!
    Örülök, hogy Neked is sikerült bababuksit simogatnod :)

  5. Judit 2011. május 25. szerda at 12:52 - Reply

    Nagyon érdekesnek és meghatónak találtam a történetedet…
    Tiszteletet érdemelsz, hogy minden körülmények között, kórházi segítség nélkül szülted meg a kisfiad.
    Sok egészséget kívánok neked és a családodnak!
    Tervezel a jövőben még egy kisbabát?
    Gondolom egyáltalán nem félsz a szüléstől…

  6. Kitti 2011. december 28. szerda at 10:20 - Reply

    Ma egy éves!! :) Tavaly ilyenkor….. ááá de jó volt!! :)

  7. Orsi 2011. december 28. szerda at 22:50 - Reply

    Kedves Kitti!
    Isten éltesse Áront, no meg Téged, az édesanyját ezen a szép napon! :-)

Hozzászólások

ÍRJ NEKEM!