Csodaszép szülések: Köszönöm Dúláim!

Gondolatok, érzések sok-sok verssel – egy egészen különös szüléstörténetet olvashatunk ez alkalommal a Dúla blog Szép szüléstörténet pályázatára érkezett írások közül. Köszönöm Fruzsina, hogy megírtad és megosztod velünk otthonszülésed történetét!

Fruzsina babája otthon született, dúla segítségévelElső gyerekem várása, szülése, nevelése az ösztönök, hozott minták és az anyává válásom egyediségének tisztulatlan formája.  Második gyerekünk a családdá válásunk, hozott mintáink csiszolása beengedve új mentalitást, elengedve sokat a hozottakból. Harmadik vállalásunk, várásunk tudatosan kanyarodni vissza a természeteshez. Sokrétű munka, segítségek kérésével, elfogadásával úgy fizikai, mint lelki, mentális és spirituális szinten is. Már érdekeltek jelek, nem csak láttam, de értettem is őket, nyitottá váltam. Egyformán volt fontos a nagymamám lepedőjét szülésemhez beszerezni, mint hinni a magzatom álmomban küldött üzenetében; előző szülésélményeim feldolgozása; érzéseim kirajzolása, varrása; látni gyökereim tisztulását; gyerekeket felkészíteni; körülményekre támasztóimmal felkészülni; információkat gyűjteni jogi keretekről, lehetőségekről.

Szüléseim nem voltak traumatikusak, arra készültem, amire lehetőségem volt: első gyerekemmel egy régi kórház protokollja és körülményei; második gyermekemmel egy felújított kórház és protokolljai; harmadik gyerekemmel úgy éreztem az utunk az itthonszülés, felkészültem és érett vagyok rá, van rá lehetőségem. Az érzés, hogy ez az én utam, valamit választok és nem valami ellen cselekszem, felszabadító. Nem azért dönteni itthonszülés mellett, mert az előző két szülésem traumatikus volt a kórházban, hanem azért, mert megértem, kész vagyok rá, most ez az én utam.

Igen, a felkészülés fontos. Az első és második szülésemre készülve 6. hónapos várandósan megnéztem hol szülök, beszéltem lehetőségeimről bábával, akivel szülök. A harmadik gyerekünkre várva nyitott lettem az itthonszülésre. Filmek, előadások, könyvek, beszélgetések találtak meg a témában. Aztán keresgéltem magam is: dúlákat, bábákat, sorstársakat, törvényeket . Megannyi készülési forma van…Készültem mentálisan, spirituálisan, lelkileg, fizikailag. Ezekről részletes naplót is vezettem. A készülés része a B terv, a kórház, nem zártam ki.

Van idő, van 9 hónap a készülésre, nekem segítségemre volt.

“Hű barát az idő: felnyitja a szemeket, meghozza a tisztánlátást; tetté érleli a szándékot, alkotássá emeli a gondolatot; lecsöndesíti a szenvedélyeket, elhamvasztja az indulatokat: a vadat megszelídíti, a mimózát fölbátorítja; szétzúzza a lélek kőképződményeit, lekapargatja a szív mészkőlerakásait – aki látni s hallani tud, megérti üzenetét. Ezt úgy nevezem: változás, a mindenkit fölemelő, előrelendítő erő.” (Hioszi Tatiosz)

És hogy mikor kezdődött a vajúdás? Katesz dúlám februárban küldte ezt az imát:

Henri Viscanti: A meghallgatott imádság

…és Isten azt mondta: nem.

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet,

de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el,

hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges,

de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a lelke egészséges,

a teste csak átmenet.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet,

de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke,

nem kapni, megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,

de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, csak áldását adhatja,

a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,

de Ő azt mondta: nem.

A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól,

és közelebb visz Hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,

de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom,

de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni,

úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: látom, már kezded érteni.

Kértem erőt…

És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet…

És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot…

És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem, adjon szeretetet…

És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmeket… És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam.

Megkaptam mindent, amire szükségem volt.

És imáim meghallgatásra leltek.

Azt hiszem ekkor kezdtem vajúdni.

Május 27. reggel 9 óra

És ezt Enci dúlám osztotta meg a facebookon… nem véletlenül talált ránk épp ez a post:

Ornella Fiorini: Lányomnak 

Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,

hogy szállj,

erőseket,

mint a karvalyé, hogy a szabadság

magasságában

könnyű szárnyalással

lebegni tudj,

és siklani

az élet színein át,

a csendben

meghallani a szelet,

és minden szót, melyből mesék születnek.

Emlékezz erre,

és élvezd a repülést

a tenger felett,

a fűszálakon át,

sőt – miért is ne?! -,

akár széttépett álmok között,

mert mindennek, még a zúzmara

jegének is értelme van.

Erős szárnyakat szeretnék adni neked,

hogy leküzd a távolságot,

a port, mely a szívedet szorítja,

és mindazt, mi aranynak látszik,

de amely valójában nem az.

Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,

sűrű pelyheset,

hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,

és ha le is zuhansz,

ne essen bajod.

Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,

de nem lehet,

mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted.

Este 9 óra

Frenetikus családi Ünnep volt. Bulisan, evés-ivással kezdődött, majd fokozatosan jött dúláim vajúdástámogatása: zene, fagyis kávé, aszalt és friss gyümölcs, sütik, meleg derék- és has borogatás, fejmasszázs, fotó, fejtámasztás, simogatás, rebozós simogatás, szőlőcukor, szívószál, támogató tekintetek, mondatok, gyertyák, pozíció váltás, deréktájra gyakorolt nyomás, légzés, meggyzsák, labda, illóolaj… lelki, fizikai, spirituális, mentális támogatás.

A gyerekek ébredésével kerekedett egyre családiasabbá. Mire a bábák váltották egymást már úton voltunk a 3 órás örvénybe. A segítség amit a 2 dúlám nyújtott abban hogy mindez kerek és családi legyen nem tudom most megfogalmazni milyen hatalmas volt… Így lett 4 dúlám, mert a gyerekek fantasztikusan segítettek, simogattak, borogattak, nevettek, ujjongtak, végig kísértek ki ki a maga módján a férjemmel együtt. Másnap az ujjongáshoz a háziorvos is csatlakozott – egyébként a papírok kiállításáért jött.

Nem volt: vezetés, gyorsítás, repesztés, metszés és sírás sem.

Volt: kísérés, nevetés, voltak hangok,Zsófim fejének tapintása még félúton,hosszú köldökzsinór, 1o perces gyermek- és méhlepény szülés.

Tart: az aranyóra.

Hiszem és vallom , hogy a szülés-születés az Anya útja, a Dúla hivatása.

Olvass még a Dúla blog pályázatára korábban beérkezett szüléstörténetek közül!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Hozzászólások

ÍRJ NEKEM!