Anyává válni – a rögös út

Az anyává válás néha nem könnyű, sőt egészen nehéz érzésekkel átitatott is lehet. Fogadjátok szeretettel Teca írását.

Anyává válni – a rögös útAz én utam 2008-ban kezdődött, amikor 5 együtt töltött év után úgy éreztem, hogy ideje felvetni drága Férjemnek (akkor még csak barátomnak) a gyermekvállalás kérdését. Miután éveken át hetente veszekedtünk valami semmiségen (elég temperamentumosak vagyunk mindketten) egy mindent eldöntő beszélgetés és egy külön töltött hét után megkötöttük a Szövetségünket, megnyugodtunk. Berendeztük a közös otthonunkat és én hamarosan úgy éreztem, gyereket szeretnék. Jött a „pofon” egyből, mivel ő még nem érezte így és mivel 2 évvel fiatalabb nálam jelezte, hogy a következő 4 évben (30 éves koráig) nem is szeretne ezzel foglalkozni. Mivel borzasztóan türelmetlen ember voltam még akkor és mindig, minden egyből kellett (és általában el is értem, amit akartam) ezen nagyon elszomorodtam, de nagyon szeretem őt és lassan tudomásul vettem a helyzetet.

Aztán 2010-ben egyszer csak egy csodaszép napon, egy csodaszép helyen megkérte a kezem és én voltam a legboldogabb ember a világon.

Következő évben tartottuk meg a vendégek által „őszinte örömként” leírt esküvőnket, majd nászút és hoppá… egyből, és igen, valószínűleg a nászéjszakán megfogant kisfiunk, akit a legnagyobb örömmel és bizakodással vártunk. Egy percig fel sem merült bennünk, hogy egy ilyen jól megalapozott gyermekvállalás mégsem csak örömteli eseményeket jelenthet. Természetesnek vettem a remek 12. heti eredményeket, a 16. héten is mindent rendben találtak, így telt az a nyár, boldog babavárásban.

Közben megszületett barátnőm csodálatos kisfia és én segítettem, ahol tudtam, ringattam, szerettem és éreztem, hogy ez igazán nekem való dolog lesz.

Egy augusztus végi nyaralás után a 21. hétben mentünk a kórházba UH vizsgálatra, hogy megtudjuk, a pocakomban vígan rúgkapáló kicsi fiunkkal valami nincs rendben mégsem. Felfoghatatlan sokk volt, hazafelé az autóban ordítva vertem a műszerfalat… A Férjem csak hallgatott bénultan és én kértem, könyörögtem, hogy mondja, ami a fejében van, öntse Ő is szavakba, amit gondol. Eddig is őszinték voltunk egymással mindenben, tudtam, hogy most lesz erre igazán szükség. Nem építhetünk falakat, ki kell mondani mindent, még ha fáj, akkor is! Így is volt, így is van a mai napig.

Másnap hajnalban kezdődtek a vizsgálatok, konzultációk és a következő egy hét során szembesültem az orvosok és a rendszer embertelenségével. Türelmetlen voltam, de sietnünk is kellett, mert beléptünk a 22. hétbe és hamarosan lejárt a döntési lehetőség határideje. Pár napon belül kiderült, hogy nincs értelme a folytatásnak.

Mivel nem vagyok az az eseményekkel sodródó típus, ezért tudni akartam, hogy mi vár ránk és milyen lehetőségek vannak, hogy lehetőség szerint a legkevesebb szenvedéssel (elsősorban a kicsi fiunk szempontjából) elbúcsúzni Tőle. Nem szeretném részletezni, de lesújtó érzés volt megtudni a „protokollt”. Másnapra három helyről is kaptunk támogatást, orvos barátoktól egy nagyhírű professzor nevét, barátnőmön közvetítésével lelki támogatást Lénárd Orsitól dúlától, illetve az interneten rábukkantam Singer Magdira és a publikációira, akivel azonnal felvettem a kapcsolatot e-mailben.

A professzor megerősítette a rendellenesség súlyosságát, megtudtuk, hogy nem biztos, hogy élve jönne a világra, de ha mégis, akkor az nem lenne élet. Azt is tudtuk, hogy 1-2 napon belül cselekednünk kell, mivel akkor már a 23. hetet kezdtük és egyre nagyobb volt a kockázat rám és jövendő gyermekeinkre nézve, de megnyugtatott, hogy mindent megtesznek értünk, amit az adott helyzetben lehet. A kicsi fiunk nem fog érezni semmit, elalszik odabent, mielőtt a világra hoznám.

Élve a kórház nyújtotta lehetőségekkel magánszobában és a családom támogató jelenlétében éltem meg az anyává-nem-válásomat, nagyon kevés fizikai, és érzelmi gyötrődéssel (nyugtatókat kaptam, amikor kezdett elszakadni a cérna). Kicsi fiamat nem láthattam, nem tarthattam a karomban, de ekkor ez még nem számított igazán, nem éreztem a jelentőségét.

A neheze ez után jött, és mivel a munkahelyemen már felmondtam nem volt ami „elterelje” a figyelmemet. Meg kellett élni minden percet, minden gondolatot és elhullajtani rengeteg könnyet. Néha még álmomban is… Az egyik doktorNŐ a vizsgálatokkor diszkréten a leletekhez csatolt egy 3D képet Róla, amit csak hetekkel később voltam képes megnézni és egy idő után a legbizalmasabb két személynek meg is mutattam Őt. Akkor sírtam ki magam igazán, talán nem utoljára, de azok voltak az utolsó könnyek, amik a szívemhez közeli fájdalmas szorítást enyhítették.

Rengeteget beszéltem, mondtam, mondtam, mindent, ami a fejemben volt és egyfolytában. Nekem ez így esett jól, de éreztem, hogy kevés a család és a barátok támogatása, kell valakivel beszélnem, aki tudja, hogy min megyek keresztül. Egy hónapon belül indult a Vendégbabák gyászcsoportja, ahol sorstársaim megértő körében kiönthettem a szívemet és szembesülhettem vele, hogy milyen „szerencsés” is vagyok.

Sokan csak évek után jutnak el oda, hogy segítséget kérjenek, tönkrement kapcsolatok és sikertelen öngyógyítási kísérletek után. Nekem ez egyből megadatott, Férjemmel a kapcsolatunk még szorosabbá vált, barátaim igazán nagy lelki támaszt nyújtottak és igen, bármilyen furcsa… jól esett babázni a barátnőm akkor 3 hónapos kisfiával. Sok időt töltöttem velük és tudtam, hogy mielőbb újra teherbe kell esnem. Ízig-vérig Anya voltam már, de az én kisfiam csak a szívemben élt.

Fokozatosan megtanultam türelmesnek lenni, kerestem egy könnyű munkát, ami lekötött, majd rengeteg mélypont és depresszió közeli állapot után 8 hónappal később egy szép délutánon éreztem a kis nyilallásokat a hasamban és mosolyogva köszöntöttem Lilit. Ekkor még nem mutatott semmit a teszt, de én tudtam, hogy ott van és mosolyogtam újra. Két hét múlva már láttuk UH-n, hogy sikeresen elvégeztem a gyászmunkát és úgy vélték odafent, hogy megérdemeljük a boldogságot! Hogy még egy kicsit egyenlítsenek úgy rendezték, hogy pár napon belül húgomék is bejelentették első gyermekük érkezését, aki Lili után kb. 1 héttel fogant!

Ekkor jött a neheze, mivel Lili ugyanott növögetett, mint a kicsi fiam és jaj! Mi lesz, ha ő is? Hogy tehettem ilyet Vele? Mi lesz, ha imádott kishúgomék kell, hogy átéljék ugyanazt, amit mi? Miért nem láthattam a kisfiamat, nem is búcsúzhattam el… Nagyon nehéz volt pozitívnak maradni. Két hetente UH, kérdéseimre szemüket forgató orvosok, folyamatos jó hírek és egy kismillió zavarodott gondolat után elérkeztünk a 18. héthez, a genetikai UH-hoz.

A mi Lilink egyszer sem adta meg azt az örömet, hogy az arcocskáját lássuk, de az orvosok megnyugtattak, hogy teljesen egészséges és nincs mitől félnem. Ekkor már kezdtem én is elhinni és vígan kigömbölyödni. Csodálatos volt nem ismerős érzéseket és vizsgálatokat átélni, ráadásul mindent kettesben a hugicámmal.

Végre elkezdtem készülni a szülésre, mindent megtettem, hogy természetes úton és békésen jöjjön a világra. Jóga, meditáció, fogadott szülésznő és rengeteg magamba szívott információ után elérkeztünk a 40. héthez.

Lili még egyszer próbára tette a türelmemet (de nagyon), mivel majdnem 2 héttel a kiírt időpont után, a doki bácsi finom unszolására döntött csak úgy, hogy eleget tanultam már. Addigra húgom kisfia már több mint két hetes volt. :-) Csodaszép és hosszú vajúdás után egy kedd reggelen a karomba kaphattam Lilit, és minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Hálás vagyok érte a sorsnak, mivel tudom, hogy ez milyen keveseknek adatik meg. Egy percet sem töltöttünk külön, csak néztem napokon át és elhittem végre, hogy sikerült.

ANYA LETTEM! Gondoltam boldogan, de egyből belém hasított a felismerés, hogy én eddig is Anya voltam, vagy mégsem? Ha megkérdezték valahol, hogy első baba-e, nem tudtam azt mondani, hogy igen. Ezt sokan nem értették, néha Férjem is kérdőn nézett rám, de a mai napig nem tudom megtenni, hogy igennel feleljek. Állok elébe, ha valakit érdekelnek a részletek. Tudok Róla beszélni, így nem teszem Őt nem-létezővé és ez jól esik, még akkor is, ha közben (és most is, hogy ezt írom) kicsordul egy-két könnycsepp. Neki is én vagyok az Anyukája, nekem két gyermekem van!

Csodalányunk már 15 hónapos, a bátyja távozásának 2. évfordulóján megkereszteltük és megkértük Őt, hogy vigyázzon Rá. Nagyon komolyan veszi a feladatát, Lili egy csodálatosan kiegyensúlyozott, örökké mosolygó baba, akinek igazi öröm az Édesanyjának lenni.

Az első fél évben (de, ha őszinte akarok lenni még most is) vannak nehéz és bonyolult gondolataim, érzéseim, mert az Anyaság már csak ilyen, hullámokkal, melyeket hol a hormonok, hol a fáradtság korbácsolnak, de a hála, Férjem csodálatos személye és Lili örök mosolya átsegít minden érzelmi viharon.

Olvasd el mások történetét anyává válásról a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

2018-02-06T16:27:55+00:00 Categories: Gondolatok|Tags: , , |

Leave A Comment

ÍRJ NEKEM!