A gyermek a legnagyobb tanítómester… Oliver születésén át az alázat felé

Oliver megfoganása olyan magától értetődő volt – szülei tudták, jöhet és jönni fog. A születése azonban nem volt mindennapi: sok mindent formált és alakított, tanított. Gyönyörű történet elfogadásról, alázatról – szeretetről. Kicsi Oliver, nőj nagyra!

Oliver császármetszéssel születettMost épp itt alszik, tőlem pár méterre. Négy és fél hónapos, és nincs túl jól, fáj a hasa és fogzik. Végre alszik, pihen, gyógyul. Apukája mellette alszik, nem volt könnyű éjszakánk.  Miközben írok, mert egy hang belűről azt mondta, írd most már le, nézem őket. Szerelem ez a javából. Mindkettő felé. Hát hogy is volt? 23 éves voltam, amikor első férjemmel eldöntöttük, kisbabát akarunk. Nem szeretem az akarom szót, mégis így volt igaz. Csak akartuk.  Amikor hamarosan kiderült, hogy (különböző okok miatt, amit megosztani nem szeretnék) nekünk csak mesterséges úton lehet babánk, egy világ omlott össze bennem. De sebaj. Nekivágtunk az elsőnek, a másodiknak és így tovább. A nyolcadik sikertelen próbálkozásunk után végre meghallottam, megértettem. “ÁLLJ!” Nehezen ment, de sikerült elfogadni. Ez nem a mi utunk. Elindultunk hát más utakon, külön-külön keresve a saját igazunkat, legigazabb valónkat. Azóta ő is egy csodás kislány apukája, egy egészen biztosan csodálatos feleséggel.

Mi volt az „ÁLLJ!” után? Szép lassan elmúlt az akarom. Lett belőle “Legyen meg Uram a te akaratod”. És ha egy kis lélek úgy gondolja majd, hogy engem, minket választ, hogy lesegítsük őt erre a világra, akkor ez teljesülni fog. Három év keresés után, miután feladtam, hogy létezne az a férfi, akivel kölcsönösen egymást választjuk, egy ázsiai utazás során egyszer csak ott állt előttem, egy tündérmesébe illő találkozás során egy osztrák fiú. Mindketten tudtuk abban a pillanatban, hogy innentől közös a sorsunk.  Hamarosan már együtt éltünk itt Budapesten, ő feladva grazi életét. És egy forró, szerelmes május végi éjszakán tudtuk, hogy egy lélek ma este minket választott. Zokogva fogtam hamarosan a pozitív tesztet. Istenem, hány negatív tesztet tartottam ugyan így zokogva a kezemben. Csakhogy ezek már a boldogság könnyei voltak. Minket választott. Itt van, és tudtuk mindketten Ő már marad is. 12 év után. A minap egy ismerősöm kérdezte, hogy ugye én sokat vártam erre a babára? Olyan szürreális volt már az a múlt, olyan valós a saját igazságunk, hiteles önnön valónk. Nem vártam sokat rá, jött Ő azonnal, elsőre, ahogy azt mondtuk, mi várunk Rád.

Oliver alszikA várandóság áldott volt, mindkettőnk, mindhármunk számára. Ugyan az előzmények miatt jelentősen visszavettem az élettempómból, de tudtam, hogy ez csak az ego óvintézkedése, no de neki is meg kellett adni, amire ő vágyott. Jógáztam, rengeteget pihentem, és szépen szépen hatalmasra nőtt a hasam. (Édesanyám engem 6 hónapig titkolt, Oliver már 4 hetesen helyet csinált magának). És nem szerettem volna, ha gyorsan elmúlik ez a csodás állapot, élveztem minden pillanatát. 13 hetesen már éreztem aprócska mozgásait, és figyeltem mennyire szépen összekapcsolódtunk, mély összhangban teltek a hónapok. Az utolsó heteim viszont már fizikailag nagyon nehezek voltak, bevallom, alig vártam, hogy most már kibújjon.

Két héttel a kiírt időpont előtt (sosem hittem, hogy addig húznánk) kora este elfolyt a  magzatvíz. Bementünk a kórházba, de kiderült, hogy, bár addig is éreztem, hogy nincsenek fájásaim, sőt a méhszájam is teljesen zárva volt. Sajnos ez nálunk családi vonás, anyukám 19 órát vajúdott a bátyámmal. Nos, ez a családi rekord megdőlt: 21 óra  után, miután semmi gyorsítóra nem reagált a méhszájam, még az oxitocinra sem, az orvos javasolta a császárt.

Éjjel már éreztem, hogy így lesz. És nem értettem miért? Egyéni terápiában az utolsó 4 hónapban csak a szüléssel foglalkoztunk, hogy leszedjünk róla minden lehetséges blokkot. Sokat járt a fejem azon, hogy 4 hónapnyi tudatos felkészülés után hogy lehet, hogy a méhszájam zárva maradt? Hisz terápiákon keresztül tapasztaltam meg milyen az, amikor csak egyszerűen kilélegzem magamból a babámat. Felmerült nyilván bennem elég komolyan, hogy mit rontottam el?  Vajon mit nem vettem észre? Mit tehettem volna még? Milyen félelmekkel voltam, amikre nem voltam tudatos? Vagy vajon a terápiák nélkül egy még durvább szülésben lenne részem?

Azonban érdekes módon ezek kérdések nem fordultak bennem mélyebbre, nem mentem bele az önsajnálatba (még). Annyit tudtam, hogy mindent megtettem, amit lehetett, és elfogadtam, hogy Oliver életéhez erre a tapasztalatra lesz szüksége a születésénél. Ő ezt az utat választotta, és én alázattal elfogadom. És itt bizony az alázat vált nagy kincsé, amivel tovább tudtam menni.

Az éjjeli órákban meglepően nyugodt maradtam. Amennyire csak tudtam középről tettem a dolgomat, használtam a prána nadi minden általam ismert eszközét, meditáltam, feljutottam transzokba, vizualizáltam, és egyszerűen jelen voltam abban, ami épp történt (vagyis nem történt, de az aztán igazán kívánta a jelenLÉTet). Ennek ellenére semmi sem segített, de ebben is megtaláltam a békémet. Reggel aztán az orvos mondta, hogy lelkileg készüljünk a császár lehetőségére is, de ő még várt, próbálkoztunk homeopátiával. Semmi. Végül nagyon durva adag oxitocint kaptam, ami aztán szépen beindította a fájásokat, de a méhszájam továbbra is zárva maradt.

Amiért ennek a helyzetnek nagy hálával tartozom az az, hogy másfél óra valódi vajúdás után nyugodt lélekkel mondtam igent a császárra, ugyanis megtapasztaltam a szülés valódiságát, és azt, hogy a szülés nem fájdalommal, hanem gyönyörrel jár. Magas transzokban olyan csoda volt ez az amúgy elviselhetetlennek tűnő fájdalom, amiről nem hittem, hogy igaz lehet. Így aztán délután fél 3-kor azt mondtam az orvosnak, hogy megtapasztaltam amit kellett, és legyen most úgy, ahogy a felsőbb hatalmak akarják.

Oliver babaAmi nagyon nehéz volt, hogy úgy terveztük gyöngéd születést teremtünk mindhármunknak, utána rögtön kézbe vehetjük a kisbabát, és az apukája vághatja el a köldökzsinórt, és két órát is együtt maradhatunk a szülőszobán. Egyéni csoportterapeutaként látom, mennyire fontos a kisbabának a születés utáni megszakítatlan testkontaktus. Akkor omlottam össze, amikor kiderült (pont nekem), ebből semmi nem lesz. Majd megmutatják a babát, vethetek rá egy pillantást és elviszik. Sírva mentem a műtőbe. Itt volt egy 10 perces mélypontom, önsajnálattal, haraggal, tehetetlenséggel, és minden negatív érzésemet kitettem a műtős személyzetre. Úgy “döntöttem” nem könnyítem meg a dolgukat. Elkeseredve, pityeregve a műtős ágyon (amit persze ők nem értettek, hisz mindjárt megszülöm a kisbabámat) és egy ponton el is döntöttem, hogy most felállok és hazamegyek. Nagyon ki voltam kattanva, mert majdnem el is indultam le az ágyról, amikor felkapcsoltak bennem egy lámpát, ami azt mondta, “te hülye, egyrészt a baba még benned van, ha mást nem hát ő érte ne indulj már haza, a másik, hogy épp 10 perce próbálnak a gerincedbe injekciót adni, ha elszúrják, még le is bénulhatsz, szedd már össze magad”. Ennyi elég is volt. 20 perc múlva megmutatták a kisfiunkat. Potyogtak a könnyeim, de ezek már a szomorú öröm könnyei voltak. Olyan szép, olyan békés volt. Örök fájdalom, hogy nem foghattam meg azonnal. Az apukája azonban, leküzdve minden nyelvi nehézséget, mindent kiharcolt, amit csak lehetett. Ő fogta a kezében hosszasan,  és még nem sokkal a műtét után és este is behozta nekem a szobába, a szülésznő és a csecsemős nővérek enyhe tiltakozása ellenére. Hálás vagyok mindnyájuknak azért, hogy át tudták lépni a kórház szabályrendszerét.

Máig is kérdezem magamtól, hogy két ilyen spirituális úton járó ember, mint mi vagyunk miért nem az otthonszülést választotta? Geréb Ági meghurcolása csak egy, és valójában nem közvetlen indok. Valójában a 7. hónapra jutottam el oda, hogy szívesen szülnék otthon. De az adott jogi körülmények között már nem mertük vállalni. Mi van, ha mégis kórházba kell menni majd? Minket is meghurcolnak majd? Kérdésemre, hogy otthonszülésnél mit tehettünk volna az én helyzetemben, nem kaptam választ egyetlen hozzáértőtől sem. De hisz már mindegy is. A fejem szeretné még tudni. A lelkem lassan-lassan kezdi feldolgozni. Rengeteg hordozással pótoljuk az elveszett testkontaktust. És hisszük, hogy most már nem a múltban merengéssel van dolgunk, hanem azzal, hogy ezt a csodálatos kis angyalkát itt jelenben szeressük, támogassuk, és adjunk meg neki minden olyan feltételt, amivel majd az élet viharaiban és napsütéseiben is megállja a helyét. Hisz minket választott. Azt hiszem, Ő pontosan tudja miért.

Olvass további szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

3 hozzászólás

  1. Kriszti 2011. július 9. szombat at 22:11 - Reply

    Édes mosolygós baba!
    Leborulok előtted, hogy így “túl tudtad élni”, fel tudtad dolgozni a kudarcot, leborultál a fentebb akarat előtt!

    Jó volt olvasni soraidat!

  2. Vianne 2011. augusztus 18. csütörtök at 11:58 - Reply

    Kedves Kriszti!
    Muszáj volt reagálnom erre a kommentre, mert egyszerűen felháborít! Milyen kudarcról beszélünk? Egy egészséges anyát és egészséges gyermeket eredményező szülés miért is kudarc? Már bocsánat, de ekkora butaságot még életemben nem hallottam, és hogy valakiben ezzel keltsenek rossz érzéseket, az különösen gonosz dolog! Szégyellje magát!!! Lelkiekben az anyuka nem erre készült, azonban még így is legfeljebb csalódásról beszélhetünk.

  3. Kriszti 2011. augusztus 20. szombat at 22:04 - Reply

    Kedves Vianne!
    Bocsánat, hogy a hozzászólásommal felháborítottam, nem volt célom senkit megbántani. Ahogy az sem volt célom, hogy egy élet születését kudarcnak tekintsem. Egy baba születése a világon a legcsodálatosabb dolog, egy nő ezáltal válik teljessé, megéli az anyaság gyönyörű érzéseit.
    Az anyuka anyává válásának történetében nagyrészt arról írt, hogy hogyan készült a hüvelyi szülésre, mennyire fontosnak tartja a születés utáni bőrkontaktust. Mindezek a nagy igyekezet ellenére nem valósulhattak meg, én erre értettem a sikertelenséget, kudarcot. Igaza van, Vianne, csalódás volt az anyukának, de mivel nagy hangsúlyt kapott a történetben ez, talán ezért éreztem, hogy ez a történtek elfogadása előtt kudarc lehetett az anyukának.
    Remélem, meg tudtam magyarázni az első hozzászólásomat, és már nem gondolja, hogy nagy butaság, és hogy gonosz vagyok.
    Minden jót! Kriszti

Hozzászólások

ÍRJ NEKEM!